Egyes elméletek szerint a térbeli tájékozódáshoz az emberek személyes "globális referenciakeretet" hoznak létre, amely környezeti tényezőkből (pl. mindenhonnan látható templomtorony) és a személyes élményekből áll, például abból, hol lakunk. Mások úgy vélik, annak függvényében tájoljuk magunkat, ahol éppen vagyunk; azzal az utcával párhuzamosan, amelyen állunk.
A tübingeni tanulmány azonban nem támasztja alá ezeket az elméleteket. A kutatás során 26 tübingeni lakos vett fel virtuális valóság sisakot és ült olyan ülésbe, amelyben nem tudtak forogni. Az alanyok saját szülővárosuk virtuális, 3 dimenziós fotorealisztikus modelljében találták magukat, ismerős helyeken, amelyek közvetlen környezete látszott, a távolabbi területeket azonban köd takarta el. Ezután meg kellett mutatniuk egy nem látható helyet, például az egyetem bejáratát, vagy a tűzoltóságot. A helyszínek váltakoztak, a résztvevők térbeli orientációjával együtt. Hatvan, háromhelyszínes próba után az alanyoknak meg kellett rajzolniuk a város térképét azokkal a helyszínekkel együtt, amelyeket korábban meg kellett mutatniuk.
Az eredmények azt mutatták, hogy bár a résztvevők különféle tájolású térképeket rajzoltak, mindenki akkor teljesítette a legpontosabban, amikor észak felé néztek, és annál rosszabbul teljesítettek, minél jobban eltértek az északi tájolástól. A kutatók úgy vélik, ennek egyetlen magyarázata az lehet, hogy mindegyikük látta és megjegyezte élete során Tübingen térképét, és a nyugati térképek északi tájolásúak. Meilinger szerint egyfajta kognitív lustaságból hagyatkozunk erre a mentális térképre.
Meilinger azt is hozzátette, hogy a GPS navigációs eszközök terjedésével ezek a memorizált térképek hamarosan el fognak tűnni. Ez önmagában véve nem baj, de senki sem panaszkodhat, ha a mobil eszköz lemerülésekor azt sem tudja, merre van. Ennek elkerülésére érdemes útnak indulás előtt kézbe venni egy térképet, alaposan áttanulmányozni, és megpróbálni memorizálni. A kutatók szerint jobban fog működni, mint hinnénk!
