A tanulmányban ötven pár vett részt. Egy részük házas volt, más részük élettársi kapcsolatban élt átlagosan öt éve. Először azt mérték fel, mennyire érinti őket a depresszió, azután a kettejük közötti érzékenységet vizsgálták laboratóriumi körülmények között és a hétköznapi életben. A laboratóriumban egy 12 perces párbeszédüket vették videóra, amelyben segítséget kértek a másiktól. Félidőben szerepet cseréltek, és a segítségkérőből lett a segítségnyújtó. A végén megnézték a felvételt, és a feleknek le kellett írniuk a saját és a másik érzéseit és gondolatait. Befejezésképpen a kutatók összehasonlították a két leírás közti hasonlóságokat és különbségeket.

A következő szakaszban három héten keresztül kellett a párok tagjainak naplót vezetni arról, hogy ők és a társuk hogyan éreztek bizonyos helyzetekben. A hangulatokat egy 1-5-ig terjedő skálán osztályozták.

A kutatók mindkét feladat során azt tapasztalták, hogy minél depressziósabb volt egy nő, annál kevésbé tudta megmondani a párja érzéseit, míg a férfiaknál nem találtak ilyen összefüggést. Gadassi szerint ez nem azt jelenti, hogy az ő betegségük nem érinti a kapcsolatot, csupán azt, hogy más módon teszi azt. A naplók kielemzése során azonban meglepő felfedezést tettek: a nők depressziójával és érzéketlenségével párhuzamosan a férfiak empátiája is csökkent. Úgy tűnik, a hölgyek depressziója jobban megviseli a kapcsolatot, pedig az intimitás alapja a kölcsönös megértés.

Gadassi szerint nagy jelentőségű a kutatás eredménye. "A nemi jelleg figyelembevétele nélkül nem érthetjük meg a depressziót." Az eredményeket a kezelés során is figyelembe kellene venni. "A depressziós nő különálló kezelése nem elegendő. Jobban járunk, ha a partnert is bevonjuk a folyamatba."