Hirdetés

A gyógyítás kezdetei

A gyógyítás egyidős az emberiség történetével. A kezdetekben az emberek az élővilágból merített ismereteiket használták fel gyógyításra.

Megfigyelték, s követték a beteg állatok viselkedését. Például észrevették, hogy a sántító, reumás kutya furcsa szagú, meleg vízbe lógatja a lábát, s a fürdő után jobban tud járni. Maguk is megmártóztak a kénes vízben, s tapasztalták, hogy jót tesz fájó tagjaiknak – kezdte a humán orvoslás történetének elbeszélését dr. Szállási Árpád orvostörténész, egyetemi magántanár. Nagy jelentősége volt a nemzedékről nemzedékre hagyományozódó gyógynövény ismeretnek. A javasasszonyok növényfőzetekkel gyógyítottak, melyet etnomedicinának nevezünk. Nagy jelentősége volt a népi gyógyászatnak, a gyógynövények vizsgálatából, hatóanyagainak feltárásából fejlődött ki a modern gyógyszerészet. A füvesembereken kívül a papok is gyógyítottak. Ők tanulmányaik során sajátították el a gyógyfüvekkel való orvoslást, s elsősegélyt nyújtottak, praktizáltak a növényi drogokkal. A katolikus egyház iskoláiban még 1946-ban is oktatták a medicina pastoralis nevű tantárgyat.

Hazai növényeink mellett más földrészek gyógyszerei is eljutottak hozzánk az utazások során, melyeknek vizsgálatok és tapasztalatok útján fedezték fel hatóanyagait. Így került Dél-Afrikából Európába az idegrendszerre ható kinin. A churare nevű távol-keleti egzotikus növény kiváló altató, ma is használják a belőle készült gyógyszert az altatásos beavatkozások során. 1539-ben Európában már fejlett volt az orvostudomány, de Magyarországnak nem volt egyeteme. Aki orvos akart lenni, annak külföldön kellett tanulni, mint Poroszországban, Svájcban, Hollandiában, Angliában. Debrecenből Halléba ment a legtöbb fiatal – főleg a teológusnak készülők –, mert hiába volt egyetem a közeli Bécsben, ott reformátusoknak nem adtak diplomát. 1770-ben Nagyszombatban alakult meg az első magyar egyetem, melyet Pázmány Péterről neveztek el. Évente 5-6 ember végzett az orvosi karon, melyből következett, hogy csak egy-egy fejedelemnek, nádornak, főúrnak, kollégiumnak volt orvosa, a nép a saját tudására hagyatkozhatott. – Nem volt mindenre „orvosság”, például ha megszúrta valakinek a kezét az akáctövis, nem kapott tetanuszt – jegyezte meg az orvos. De nem is kellett, mert évszázadokkal ezelőtt ellenállóbbak voltak az emberek, emellett nagy volt a természetes kiválasztódás. Debrecen az 1700-as években 30 ezer lakosával a legnépesebb vidéki városnak számított. Olyan kiváló orvosprofesszorai voltak, mint Weszprémi István, Hatvani István és Csapó József, s híres gyógyszerészei, mint Kazay Sámuel és Polgárdi Mihály. Az orvosi és gyógyszerészi kar egyetemet tudott volna indítani. Az egyetem feladata akkor is és ma is a gyógyítás, a tanítás és a kutatás.

A 18. században a kutatást jórészt a könyvírás jelentette. Szükség is volt rá, hiszen gyakoriak voltak a járványok, melyek megtizedelték a lakosságot, mint 1639-ben Debrecenben a pestisjárvány. Mária Terézia uralkodása kezdetén a közegészségügyi viszonyok javítását tűzte ki célul, s kötelezővé tette a bábák vizsgázását. Ezért Weszprémi István 1766-ban megírta az első magyar nyelvű könyvet, a „Bába mesterségre tanító könyv”-et, melyet Debrecenben, az Alföldi Nyomda elődjében, Margitai István nyomdájában adtak ki. Később egy négykötetes, kétnyelvű orvostörténeti munkát írt, melyet ma is használnak.

DEOEC

További tartalmak természetes gyógymódok témában

Forrás: