A mérések alapján ez a futás valóban 40 kilométer volt. A manapság általánosan leírt 42 195 méter 1908-ben vált elfogadottá, mert akkor Londonban volt az olimpia, és a stadiontól a windsori kastély királyi páholyáig, ahol az uralkodó fogadta a befutókat, ez volt a pontos távolság.

Olasz szívgyógyászok különböző statisztikákat átnézve azt találták, hogy a holtan összeeső futók legtöbben ugyancsak a célszalag elérésekor vagy valahol az utolsó másfél kilométeren belül fejezik be életüket. A verseny résztvevőinek számához képest a hirtelen, váratlan szívhalál előfordulása nem mondható gyakorinak.

Minneapolisban 30 év maratoni futóinak adatait gyűjtötték össze. Pontos dokumentáció 215 413 indulóval kapcsolatban volt, és ebben a csoportban egy halottal kellett számolni. A Torontói Egyetem ugyancsak három évtized statisztikáját rögzítette és a halálozási arány igen hasonlónak adódott: 0,8/100 000 volt.

A londoni maratoni versenyek húsz esztendei adatai 1,5/100 000 halálozási arányt mutatnak.

A halottak 71-87 százalékánál koszorúér-betegség okozta a hirtelen szívhalált, amit sem a versenyen induló, sem sportorvosa nem tudott, nem is sejtett. A Londonban összeeső futókból ötöt sikerült újraéleszteni. Náluk is koszorúér-szűkület derült ki, és megfelelő kezelés után valamennyien élve hagyták el a kórházat.