„Apa először nem ismert meg” – így kezdődött a demencia a családunkban
Azon a délutánon csak a szokásos bevásárlásra mentem apával. Ő vezetett, én beszálltam mellé, és amikor a piros lámpánál rám nézett, valami furcsa volt a tekintetében.
Egy pillanatig nem szólt, csak méregetett, aztán ezt kérdezte: „Bocsánat, kisasszony, meg tudná mondani, merre van az Árpád utca?” Azt hittem, viccel. Aztán rájöttem: apa nem ismert meg.
Egy hétköznapi pillanat, ami mindent megváltoztatott
Egy demenciával élő ember életében a betegség nem úgy kezdődik, mint egy filmjelenet – nincs drámai zene, nincs figyelmeztetés. Csak apró repedések az emlékezet falán. Elfelejtett nevek, összekevert történetek, megváltozott szokások. Mi sem vettük észre azonnal, csak visszatekintve lett nyilvánvaló, hogy valami nincs rendben.
A „kisasszonyos” kérdés csak a jéghegy csúcsa volt. Utólag visszagondolva, már hetekkel korábban is voltak jelek: apa nem találta a kulcsait, elfelejtette, mit kértem a boltban, és a kedvenc sakkpartnere is panaszkodott, hogy furán viselkedik. Aztán jött ez a délután. És már nem lehetett nem észrevenni.
Az út a diagnózisig
A háziorvos elsőre stresszre gyanakodott. Apa mindig is sokat dolgozott, most meg nyugdíjba készült, ami lelkileg is megviselte. De amikor ugyanazon a napon kétszer is elment postára, hogy befizesse ugyanazt a csekket, anya ragaszkodott a neurológushoz.
A vizsgálatok – MRI, memóriatesztek, labor – után végül kimondták: Alzheimer-kór, a demencia egyik leggyakoribb formája.
Aznap este csönd volt otthon. Nem is tudtuk, hogy kellene éreznünk magunkat. Féltünk, dühösek voltunk, és persze sírtunk is. De azt is éreztük: együtt kell maradnunk, mert apa most már tőlünk függ.
Mit tanultunk a demenciával élésről?
Talán a legfontosabb, hogy ez nem csak a betegsége annak, akit diagnosztizáltak – hanem az egész családé. Nekünk is újra kellett tanulnunk az életet.
- Megtanultunk lassítani. Nem siettetni őt, nem kijavítani durván, ha valamit rosszul mond.
- Megtanultunk emlékeztetni – szeretettel, nem utasítva.
- Megtanultunk nevetni a furcsa helyzeteken, nem szégyenkezni miattuk.
- Megtanultunk segítséget kérni. Csatlakoztunk egy helyi demenciával foglalkozó csoporthoz, ahol más családok is meséltek a saját útjukról.
És persze tanultunk a szeretetről is. Arról a szeretetről, ami már nem mindig kap visszhangot, mégis őszinte. Amikor tudjuk, hogy apa nem biztos, hogy megismer minket – de mi akkor is tudjuk, ki ő.
A felismerés fontossága
A demencia korai felismerése sokat számít. Ha a család időben észreveszi a változásokat, akkor a megfelelő gyógyszerek, szellemi tornák, életmódbeli változtatások segíthetnek lelassítani a romlást.
Mi például bevezettünk napi sétákat, közös képalbum-nézegetést, keresztrejtvényeket. Nem gyógyult meg tőle – de tovább volt velünk jelen. És ez minden percet megért.
Mit tanácsolnék másoknak?
Ha Ön is észreveszi, hogy egy szerette furcsábban viselkedik, feledékenyebb, elzárkózóbb, ne várjon. Beszéljen vele. Forduljanak orvoshoz. A demencia nem csak az idősek „természetes” öregedése – hanem egy olyan folyamat, amin lehet és kell segíteni.
És sose felejtse el: aki demenciával él, az még mindig ugyanaz az ember. Csak másképp kell megszólítani.
Ez a különbség a demencia és az Alzheimer-kór között
Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en,Tiktok-on is!
