Disszociatív zavarok

A disszociatív zavar egy mentális egészségi állapot, melynek lényege a tudatosság, a memória, az identitás és a környezet érzékelésének megzavarodása vagy disszociációja.

Az emlékezet olyan zavarai, amelyek a valóságtól való menekülés akaratlan, és sokszor egészségtelen útjait választják. A disszociatív zavarban szenvedő egyén „szétkapcsol”, a gondolatok, memória, a környezet, az önazonosság és a cselekedetek akár teljességgel szétválnak egymástól.

A tünetek "színesek" lehetnek: a másodlagos, alternatív személyiségtől kezdve az emlékezetzavarokig. Sok esetben valamely elszenvedett trauma következményei. Erősen stresszes időszakok felerősíthetik a tüneteket, és maga a zavar a hétköznapi tevékenységeket is komoly mértékben érintheti, ronthatja.

A disszociatív zavar kezelésében pszichoterápiás módszer és gyógyszeres kezelés is szerepet kap. Kezelése nem egyszerű, de megfelelő megküzdési stratégiákkal egészséges, termékeny életet lehet élni.

Tünetek

• Memóriazavar, memóriavesztés
• Szorongás, depresszió, öngyilkossági késztetés
• Az önazonosság elvesztésének érzése, mintha lekapcsolták volna saját magáról
• A környezet személyeinek és tárgyainak torzulása, szürreális érzékelése
• Súlyos stressz, kapcsolati zavarok, egyéb pl. munkahelyi stb. zavarok, problémák

A pszichiátria három nagyobb típust különít el a disszociatív zavaroknál:

Disszociatív amnézia:

Fő tünete a memória, az emlékezés zavara. Ez nem azonosítható a szokásos feledékenységgel. Bizonyos nevek, események kiesnek a meóriából, főként ha valamilyen traumával voltak kapcsolatosak. Egy ilyen epizód eltarhat percekig, órákig, de akár napokig, vagy ritkábban bár, de hosszabb ideig is.

2. Disszociatív identitás-, önazonosság zavar.

Olyan, mintha az illetőnek több személyisége lenne. Mindegyiknek "saját neve van", önálló jellemzői, különbség lehet közöttük nemben, hangmagasságban, szokásokban stb. Ezeknél az embereknél memóriazavar is előfordulhat.

3. A személyiség elvesztése, az ún. deperszonalizációs, derealizációs zavar

Jellemző vonása a "lekapcsoltság" érzése, mintha magunkat kívülről szemlélnénk, gondolatainkat, cselekedeteinket, akár egy filmet. A többi embert csak ködösen, álomszerűen látjuk élni, mozogni. Mintha a világ elvesztené realitását. A tünetek általában rövid ideig tartanak, de hosszú éveken át visszatérhetnek.

Okok

A disszociatív zavarok hátterében sokszor valamilyen gyermekkori zavar, trauma áll. Ez lehet testi fájdalom, kínzás, szexuális bántalmazás, érzelmi erőszak, esetleg félelmet keltő, vagy kiszámíthatatlan otthoni körülmények, háborús környezet.

A gyermek sokkal alkalmasabb arra, hogy ezeket a problémákat megpróbálja magától eltávolítani, távol tartani. A traumát esetleg úgy éli meg, mintha az nem vele, hanem egy másik emberrel történt volna meg. Ha egy gyermek megtanul így védekezni a traumák ellen, lehet hogy egész életében ezt fogja alkalmazni.

Szövődmények, társult zavarok

• Önveszély/es cselekedetek
• Öngyilkossági késztetés
• Szexuális zavarok, túlzott szexualitás, vagy éppen elkerülő viselkedés
• Alkoholizmus, szerhasználat
• Depresszió, szorongás
• Poszt-traumás stressz
• Személyiségzavarok
• Alvászavarok, rémálmok, álmatlanság, alvajárás
• Evészavarok
• Súlyosabb fejfájás

Diagnosztikus lehetőségek

E zavarok diagnózisára nincsen sem laborteszt, sem képalkotó vizsgálat. Az orvost (pszichiáter) főként a kikérdezés, a betegségtörténet és a tünetek igazítják el. Természetesen ki kell zárni a fizikális betegségeket, pl. fejsérülés, egyes agyi betegségek, mérgezés, alvásmegvonás stb. Ezek is okozhatnak hasonló tüneteket. Ha ezek már kizárhatóak, akkor felmerül a disszociatív zavarok lehetősége.

Mivel a diagnózis meglehetősen hosszadalmas, csak egy példával illusztráljuk.

Disszociatív emlékezetzavar

Több olyan (traumás, stresszes) epizód átélése, ahol az illető fontos személyes adataira, élettörténetére nem emlékszik, nem képes azokat felidézni. A memóriavesztés olyan mértékű, hogy feledékenységgel nem magyarázható.

A memória zavara nem kapcsolatos poszttraumás stresszel, vagy alkohol- ill. droghatással, fejsérüléssel, vagy bármely egyéb idegrendszeri betegséggel kapcsolatos zavarral.

Az emlékezetzavarral járó epizód rendkívüli nehézséget, problémát okoz a személyes kapcsolatokban, munkával összefüggő, vagy egyéb mindennpao tevékenységekben.

Hogyan kezelhetők?

A disszociatív zavarok elsődleges kezelési módja a pszichoterápia. Másképpen beszélgető terápiának is nevezhetjük (Tringer: gyógyító beszélgetés) vagy konzultációs terápiának, amelyben az illető a problémáiról beszélget a pszichiáterrel, vagy klinikai pszichológussal.

A terápiás szakember megpróbálja megérteni az állapot mögött rejtőző okokat, és megküzdési stratégiák kiépítésében segít. Beszélgethetnek a (gyermekkorban) átélt traumáról, de csak akkor ha már kiépültek a megküzdési stratégiák, és kellően megbízik az illető a terapeutában.

E zavarok kezelésére nincsen gyógyszer, de antidepresszánsok, szorongásoldók, antipszichotikumok alkalmasak lehetnek egyes tünetek mérséklésében.

Megelőzés, lehetséges?

A kérdés azért igazán nehéz, mert itt szülő-gyermek kapcsolatról is beszélünk. A bármilyen módon bántalmazott, traumát, stresszt átélt gyermek esetén a szülőnek kell helyesen felismerni a helyzetet és segítséget keresni.

A segítő személy esetén az egyik legfontosabb a bizalom. A segítő lehet egy közeli barát, orvosunk, vagy valaki pl. az egyházközségből, egyéb közösségből. Meg kell keresni a helyi segítő csoportokat, családterapeutákat.

Az orvos is szakszerű támogatást tud ebben nyújtani, akár a közvetlen trauma, stressz átélését követően, gyermekpszichiáterhez, (klinikai) gyermekpszichológushoz küldi a beteget, adott esetben a gyermeket – és a szülőt is.

Mit él át az, aki érintett benne?

A disszociatív zavarok megértéséhez fontos tudni, hogy ezek az állapotok nem tudatos döntések eredményei. Az érintett nem „akarja” elfelejteni a múltját vagy elhatárolódni önmagától – sokkal inkább egy mélyen gyökerező védekező reakcióról van szó, amely eredetileg a túlélést szolgálta. A modern pszichológiai és idegtudományi kutatások szerint a disszociáció a szervezet extrém stresszre adott válaszmechanizmusa. Amikor egy gyermek, vagy akár egy felnőtt olyan érzelmi vagy fizikai fájdalmat él át, amely meghaladja a megküzdési kapacitását, az agy mintegy „kikapcsolja” az élmény bizonyos részeit. Így jöhet létre az a sajátos állapot, amikor az ember átmenetileg nem érzi önmagát egységesnek.

A trauma és a neurobiológia szerepe

A legújabb kutatások azt mutatják, hogy a tartós vagy súlyos trauma konkrét neurobiológiai változásokat indíthat el az agyban. A hipotalamusz–hipofízis–mellékvese (HPA) tengely működésének zavarai, a félelemfeldolgozásért felelős amygdala túlzott aktivációja, illetve a hippokampusz működésének megváltozása mind hozzájárulhatnak a tünetek fennmaradásához. Ez magyarázza, miért kerülhet valaki évtizedekkel a trauma után is olyan állapotba, mintha „kívülről látná” az életét, vagy miért törlődhetnek ki teljes időszakok a személyes emlékezetből.

A disszociáció hétköznapi és kóros formái

Érdemes megkülönböztetni a mindennapi, ártalmatlan disszociációt – például amikor hosszú autóút közben úgy érzi, már nem emlékszik az elmúlt pár kilométerre – a betegségként jelentkező formától. A kóros disszociáció tartós, visszatérő, és jelentősen rontja az életminőséget. Az érintett ilyenkor nem csupán „elkalandozik”, hanem teljesen elvesztheti az időérzékét, nehezen éli meg a kapcsolatait, vagy úgy érzi, mintha nem a saját testében lenne.

Mindennapi nehézségek és társas kapcsolatok

A disszociatív zavarok gyakran súlyosan befolyásolják a mindennapokat. Sok beteg számol be olyan helyzetekről, amelyeket utólag alig vagy egyáltalán nem tud felidézni. Ez komoly bizonytalanságot, szégyenérzetet, sőt akár félelmet is kelthet. A környezet számára pedig nehéz megérteni, mi zajlik az érintettben, különösen, ha a tünetek nem látványosak, csak finom jelzésekből – például „üres” tekintetből, zavartságból, időnkénti „kiesésekből” – lehet következtetni rájuk.

A személyes kapcsolatok is sérülhetnek. A tünetek bizonytalanságot okozhatnak az intimitásban, érzelmi közelségben, és sok esetben a társ vagy családtag tehetetlennek érzi magát. A kommunikáció kulcsfontosságú: a megfelelő információ és a megértés jelentősen csökkentheti a konfliktusokat. A pszichiáterek gyakran javasolják családtagok bevonását a terápiás folyamat bizonyos részeibe, hogy mindenki jobban megértse a zavar természetét.

A tünetek hullámzása

A disszociatív zavarokra jellemző, hogy a tünetek intenzitása hullámzik. Stresszes élethelyzetekben, veszteségek, traumára emlékeztető helyzetek idején vagy nagy érzelmi terhek alatt erősödhetnek, míg nyugodtabb időszakokban mérséklődhetnek. Egyeseknél bizonyos ingerek – például hangok, szagok, évfordulók – kifejezetten kiváltó tényezőként működhetnek.

Kapcsolódó testi tünetek

A disszociáció nemcsak pszichés, hanem testi panaszokkal is társulhat. Az érintettek gyakran számolnak be:

• erős fáradtságról, kimerültségről,
• fejfájásokról,
• izomfeszülésről,
• emésztési panaszokról,
• alvási zavarokról.

A test és a lélek közötti szoros összefüggések miatt ezek a tünetek egyfajta „fizikai lenyomatát” adják a lelki tehernek.

A gyerekek és serdülők különleges helyzete

Különösen nehéz felismerni a disszociatív zavarokat gyermekkorban. A gyerekek sokszor nem tudják szavakba önteni, mit élnek át. A pedagógusok és szülők sokszor figyelnek fel először szokatlan viselkedésekre: például ha a gyermek „elréved”, nehezen emlékszik bizonyos eseményekre, hirtelen hangulatingadozások jelennek meg, vagy mintha „más lenne”, mint korábban. A korai felismerés kulcsfontosságú, mert minél hamarabb kap segítséget egy gyermek, annál jobb esélyei vannak a későbbi stabilitásra és egészséges fejlődésre.

A kezelés összetett, de hatékony lehet

A pszichoterápiák közül több bizonyítottan hatékony bizonyos típusú disszociatív zavarok esetén. A traumafeldolgozó terápiák, a stabilizációra épülő módszerek, a kognitív-viselkedésterápiás megközelítések és a sématerápia is eredményes lehet, mindig a beteg állapotához igazítva. A terápiás folyamat gyakran hosszú, de az érintettek többsége idővel megtanulja kezelni a tüneteket, felismerni a kiváltó helyzeteket, és új, egészségesebb megküzdési módokat alakít ki.

Az antidepresszánsok vagy szorongásoldók nem magára a disszociációra hatnak, hanem a kísérő tüneteket – szorongást, depressziót, alvászavart – enyhítik. Ez stabilizálhatja az érzelmi állapotot, és lehetővé teszi, hogy a pszichoterápia eredményesebben működjön.

A biztonság megteremtése

Az első és legfontosabb terápiás cél a biztonság megteremtése – mind külső, mind belső értelemben. Külső biztonságot jelent például a bántalmazó környezetből való kilépés, a stabil életkörülmények kialakítása. Belső biztonság alatt az érzelmek szabályozásának képességét, a túlzott stressz csökkentését értjük. Ebben nagy szerepük van a relaxációs technikáknak, légzőgyakorlatoknak, mindfulness-alapú módszereknek és a határok kijelölését segítő készségeknek.

Kilátások és felépülés

Bár a disszociatív zavarok komoly terhet jelentenek, sokan képesek hosszú távon stabil, teljes életet élni megfelelő terápiával és támogató közeggel. A felépülés nem egyik napról a másikra történik, és gyakran visszalépésekkel tarkított, de a fokozatos javulás jellemző. A tudatosság növekedése, az önismeret fejlődése, a biztonságérzet helyreállása és az érzelmek szabályozásának megtanulása mind hozzájárulnak a gyógyuláshoz.

Gyakori kérdések a disszociatív zavarokról

Mi váltja ki leggyakrabban a disszociatív zavarokat?

A legtöbb esetben valamilyen korai életkori trauma áll a háttérben – például érzelmi, fizikai vagy szexuális bántalmazás, elhanyagolás, félelemkeltő családi közeg. A gyermek agya ilyenkor védekező mechanizmust alakít ki, amely segít túlélni a helyzetet. Felnőttkorban ez a mechanizmus már problémává válhat, mert nehézzé teszi az egységes identitás és a stabil érzelmi működés fenntartását.

Hogyan lehet megkülönböztetni a „normális” elrévedést a valódi disszociációtól?

A hétköznapi elrévedés rövid ideig tart, és könnyen visszatér a figyelem. A kóros disszociáció ezzel szemben hosszabb ideig fennállhat, gyakran jár emlékezetkieséssel vagy saját magunktól való eltávolodás érzésével. Ha valaki rendszeresen úgy érzi, „mintha nem ő irányítaná a testét”, vagy bizonyos időszakok teljesen kiesnek az emlékezetéből, érdemes szakemberhez fordulni.

Veszélyes lehet a disszociatív zavar?

A tünetek önmagukban nem veszélyesek, de a társult állapotok – például depresszió, öngyilkossági gondolatok, szorongás, szerhasználat – komoly kockázatot jelenthetnek. Éppen ezért fontos, hogy az érintettek ne maradjanak egyedül a problémájukkal, és időben segítséget kapjanak.

Teljesen meggyógyulhat valaki a disszociatív zavarokból?

A gyógyulás többféleképpen értelmezhető. A legtöbben megfelelő terápiával jelentősen javulnak: stabilabbá válnak, jobban képesek szabályozni az érzelmeiket, és ritkábban jelentkeznek a tünetek. Vannak, akiknél a tünetek teljesen el is tűnnek. De még azoknál is, akiknél vissza-visszatérnek, megtanulható a hatékony megküzdés és az önálló, kiegyensúlyozott életvitel.

Milyen terápiák segítenek a legjobban?

A „gyógyító beszélgetés” – vagyis a pszichoterápia – a kezelés alapja. A trauma-fókuszú terápiák, a stabilizációs technikák, a kognitív viselkedésterápia, a sématerápia és bizonyos mozgásalapú vagy testorientált módszerek is hatékonyak lehetnek. Sok esetben hosszabb, több évig tartó terápiáról van szó. Gyógyszerek az alapzavar kezelésére nincsenek, de a kísérő tüneteket enyhítik.

Veszélyesek-e az alternatív személyiségek a disszociatív identitászavarral élőknél?

Az alternatív személyiségek önmagukban nem „veszélyesek”. A filmek és sorozatok gyakran drámaian mutatják be ezt a kórképet, ám a valóság sokkal összetettebb és kevésbé látványos. Az egyes személyiségek általában valamilyen belső lelki funkciót látnak el – például a fájdalom elviselésében vagy a fenyegető érzések távol tartásában segítenek. A veszély inkább abból fakadhat, ha az érintett elveszíti a időérzékét vagy nem emlékszik bizonyos cselekedetekre, illetve ha társul hozzá depresszió vagy szerhasználat.

Hogyan lehet segíteni egy érintett hozzátartozónak?

A legfontosabb a türelem és a biztonságos, együttérző légkör. Nem szabad sürgetni vagy „kikényszeríteni” az emlékeket, mert ez ronthat a helyzeten. Érdemes támogatni a szakemberhez fordulást, együtt elmenni az első konzultációra, és megtanulni felismerni az érintett kiváltó tényezőit, érzékeny időszakait. A terápiás munka hosszú folyamat lehet, amelyben a család szerepe sokszor nélkülözhetetlen.

Mikor kell feltétlenül orvoshoz fordulni?

Ha a tünetek tartósak, súlyosak, vagy a mindennapi életet akadályozzák. Ki kell zárni a testi okokat (pl. fejsérülés, neurológiai betegségek, toxikus állapotok). Különösen sürgős a segítség, ha depresszió, önsértő gondolatok vagy szerhasználat is megjelenik.

Lehet-e megelőzni a disszociatív zavar kialakulását?

Teljes mértékben nem lehet megelőzni, hiszen a gyermekkorban átélt traumák sokszor rejtve maradnak. Azonban egy stabil, szeretetteljes, biztonságos környezet jelentősen csökkenti a kockázatot. Ha a gyermek nehéz helyzetbe kerül, a korai segítségkérés – gyermekpszichológus vagy családterapeuta bevonása – megelőzheti a tünetek súlyosbodását.

Normális, ha a traumafeldolgozó terápia során egy időre rosszabbodnak a tünetek?

Igen, ez gyakori. A trauma megértéséhez és feldolgozásához éppen azokat az érzéseket és emlékeket kell lassan, óvatos keretek között megközelíteni, amelyeket a szervezet eredetileg elfojtott. Ez érzelmileg megterhelő lehet. Ezért is fontos, hogy trauma-terápiát csak olyan szakember vezessen, aki megfelelő képzettséggel rendelkezik, és a folyamat minden fázisában biztonságot teremt.

Vannak hétköznapi módszerek, amelyek segíthetnek a tünetek enyhítésében?

Igen. Sok érintett számol be arról, hogy a tudatos légzés, a talajérzet erősítése (grounding), a testérzetek figyelése, a relaxáció és a strukturált napirend jelentősen csökkenti a „kikapcsoltság” érzését. Az olyan technikák, mint például egy tárgy megérintése, hideg víz használata vagy a környezet részleteinek megnevezése, segíthetnek visszatérni a jelen pillanatba egy akut epizód során.

Felhasznált irodalom:

• Mayo Clinic,
• MSD Orvosi Kézikönyv