Függőség, ami gúzsba köt? Egy szenvedély nyomában

A kábítószer vagy az ital káros hatásait, művészek, orvosok és szociológusok egyaránt behatóan tanulmányozták. Ez a könyv egy másféle szenvedélybetegség rabságában élő asszony monológja. A kezdődő problémák eleinte pókháló vékonyságú szálként veszik körbe, majd egyre jobban gúzsba kötik azt, aki nem elég erős ahhoz, hogy legyőzze saját gyengeségét. A főszereplő név nélküli arca mögé bárki odaképzelheti magát. A könyv tükröt tart elénk, magunkra ismerünk-e az asszony szorongásain keresztül saját kétségeinkre, félelmeinkre? Van-e remény, lehetséges-e a gyógyulás? Mibe kapaszkodhat az, aki maga metszette el másokhoz fűződő szálait?

"Abban az évben (ősz végén) azonban ért egy nagy meglepetés. Már korábban észrevettem, hogy romlott a szemem. Hetekig húztam-halasztottam, de végül rászántam magam, és elmentem a szemészetre. A doktornő, amikor megvizsgált, azt kérdezte, hogy mivel erőltettem meg ennyire a szememet. Meglepődtem, és azt feleltem, nem tudom. Erre ő azt kérdezte, hogy mennyit ülök a számítógép előtt. Én hirtelenjében azt válaszoltam, hogy az irodában csak rövid ideig.

A doktornő rábeszélt, hogy olyan szemüveget csináltassak, amelyik kiszűri a monitor sugárzását. Csak később jutott eszembe, hogy hiszen itthon is ülök én elég sokat a gép előtt. Akkor tudatosult bennem először, hogy pontosan mennyi időt is töltök el én a játékkal. Akkor nagyon megijedtem, és megfogadtam, hogy kevesebbet fogok játszani.

De én még akkor is azt hittem, hogy ezt én csak így eldöntöm, és semmi nehézségbe nem fog ütközni a megvalósítása. Mert hát mi is ez a játék? Egyszerű időtöltés. Csak úgy látszik, van egy árnyoldala, amire én eddig még nem gondoltam. Hát majd keresek magamnak egy másik elfoglaltságot.

Ez azonban nem volt ilyen egyszerű. Emlékszem, egyik nap, amikor hazaértem, akkor szándékosan nem kapcsoltam be a gépet. Néztem a tévét, de nem sokáig kötött le, csak váltogattam a csatornákat. Ráadásul megint egyedül voltam, és így másfél óra elteltével, újra csak játszani kezdtem. Az egész hét hasonlóképpen telt el. Még ha egy-darabig tettem-vettem is otthon, az este folyamán biztosan játszottam egy kicsit. A következő hét sem hozott újat. Egyszerűen hiányzott a játék. Jó volt ott ülni a gép előtt, chipset enni, nem töprengeni, nem idegeskedni.

De az ijedtség elég nagy volt bennem, és ezt az első fogadalmamat igazán komolyan vettem. Egy jó darabig tényleg nem játszottam mindennap. Vagy ha igen, akkor is kevesebbet. Úgy értem, rövidebb ideig. De mivel az ember elég gyakran bekapcsolja számítógépét, teljesen nem tudtam elszakadni tőle. Én például a kiadásainkat is a mai napig is a gépen vezetem. A házasságunk elején még egy füzetbe írtam fel, hogy mennyit költöttünk, de azóta újítottam. Szóval hol a kiadásokat írtam fel, hol munkát hoztam haza, mindig más indokkal, de egy héten egyszer kétségtelen, hogy a gép előtt ültem.

Akkoriban azzal nyugtattam meg magam, hogy más is játszik a számítógépen. Kifejezetten figyelni kezdtem másokat. A főnököm például különféle pasziánszot rakosgatott. Az egyik kolleganőm a Mahjongg-gal játszogatott rendszeresen. Még a férjem is játszott hébe-hóba, ő a flippert kedvelte, mindig új és új rekordokat állított fel. A húgom férjének a kedvencei a logikai játékok voltak. Volt egy aknás, amit tudom, hogy az én párom is megpróbált, de neki nem sikerült megcsinálnia. Az egyik barátnőm férje pedig rendszeresen sakkozott a gépen."

/Garay Zsuzsanna: Függőség, 25. oldal/

"És játszottam, játszottam. Néha még akkor is "játszottam", amikor ténylegesen nem ültem a gép előtt. Mert volt úgy, hogy amikor a férjem megjött, akkor abbahagytam a játékot, és amíg megterítettem a vacsorához, addig beszélgettünk. Ő elmesélte, mi történt vele, merre járt, kivel találkozott. Az elején még figyeltem rá, kérdezgettem, de aztán egyszer csak bevillant egy új ötlet, hogyan lehetne megnyerni egy küldetést, és akkor már alig hallottam, hogy miről beszél. Nem is válaszoltam neki. Aztán este, amikor már mindenki nyugovóra tért, leültem, hogy kipróbáljam az ötletemet. És működött, és nyertem, és mehettem a tovább a következő küldetésre."

/Garay Zsuzsanna: Függőség, 83. oldal/

"Miért hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Nem tudom. Pont erre kellene rájönni, erről szól ez az egész kezelés. Hogy miért lett fontosabb nekem a játék, mint családom, mint az egészségem? Hogy hogyan nem vettem észre, hogy elzsibbadt már a lábam, mert olyan sokáig ültem egy helyben, és ez nem jó nekem? Pedig volt úgy, hogy felálltam, de nem bírtam a lábamra állni, és elestem... a vérkeringés miatt, azt hiszem. És nem vettem észre, hogy ez így nem mehet tovább. Miért váltam vakká és süketté?

Talán, mert ez a játék ott volt, karnyújtásnyira. Nem kellett rá időt szakítani, pénzt áldozni. Jó, egyszer megvettük azt a játékot, de azután már nem kellett rá többet költeni. Ott volt, és vigaszt nyújtott bármikor. Igen, erről is sokat beszélgettünk már. A csábításról."

/Garay Zsuzsanna: Függőség, 84. oldal/