Mindig segít, mindenki problémáját meg akarja oldani, és látszólag mások boldogságát tartja a legfontosabbnak. Csakhogy a gondoskodás mögött néha egészen más szándék húzódhat meg. A pszichológusok szerint a nárcizmusnak létezik egy kevésbé ismert formája, amelyet éppen ezért különösen nehéz felismerni.
- A közösségi nárcizmus egy kevéssé ismert nárcisztikus személyiségforma, amelyben valaki a segítőkészségével és erkölcsi jóságával akar kiemelkedni és elismerést szerezni.
- Az ilyen ember segítő gesztusai mögött gyakran elismerés-, hála- vagy engedelmesség-igény húzódhat meg, ami érzelmi nyomásgyakorláshoz vezethet, ha a segítséget visszautasítják.
- A közösségi nárcizmus két típusa a 'megmentő' (aktív segítő, közösségi hős) és az 'önfeláldozó' (szenvedéseivel, lemondásaival tűnik ki).
- A valódi gondoskodás egyik ismérve, hogy tiszteletben tartja a másik igényeit, valamint elfogadja, ha nem kérnek segítséget – ellenben a közösségi nárcisztikus ezt személyes sértésnek élheti meg.
- Fontos különbséget tenni az önzetlen támogatás és a manipulatív gondoskodás között, hiszen a közösségi nárcizmus diagnózisa nem automatikus néhány kéretlen tanács vagy családi konfliktus miatt.
A nárcisztikus emberről sokaknak egy öntelt, állandó elismerésre vágyó személy jut eszébe, aki saját sikereit és fontosságát helyezi mindenki más elé. A valóság azonban ennél jóval összetettebb. Vannak, akik nem a pénzükkel, a társadalmi helyzetükkel vagy a teljesítményükkel szeretnének kitűnni, hanem azzal, hogy mennyire jó embernek tartják magukat.
Ők azok, akik minden helyzetben segíteni akarnak, másokért áldozatokat hoznak, és büszkék arra, hogy mindig lehet rájuk számítani. Ez önmagában természetesen nem jelent problémát. A nehézség akkor kezdődik, amikor a törődésért cserébe feltétlen hálát, elismerést vagy engedelmességet várnak.
A pszichológiában ezt a jelenséget közösségi nárcizmusnak nevezik.
Mi az a közösségi nárcizmus, és miben különbözik a hagyományos nárcizmustól?
A közösségi nárcizmus fogalma nagyjából egy évtizeddel ezelőtt jelent meg a pszichológiai szakirodalomban. Lényege, hogy az érintett személy nem feltétlenül a hatalmán, gazdagságán vagy különleges képességein keresztül igyekszik bizonyítani a felsőbbrendűségét, hanem az erkölcsi tulajdonságai alapján.
Marcin Zajenkowski pszichológiaprofesszor magyarázata szerint az ilyen emberek rendkívül fontosnak tartják, hogy segítőkésznek, empatikusnak, szeretetteljesnek és önzetlennek lássák őket.
Saját magukat gyakran kivételesen jó szülőnek, nagyszerű társnak vagy nélkülözhetetlen barátnak gondolják. Úgy érezhetik, hogy másoknál többet tesznek a környezetükért, ezért különleges megbecsülést érdemelnek.
A különbség tehát elsősorban abban rejlik, hogy honnan várják az elismerést. Míg a nárcizmus ismertebb megnyilvánulásainál a siker, a tekintély vagy a külső megjelenés kerülhet előtérbe, addig a közösségi változatnál a jóság és az önzetlenség válhat az önértékelés legfontosabb forrásává.
A gondoskodás így nem feltétlenül a másik ember szükségleteiről szól, hanem arról, hogy a segítő milyen képet szeretne kialakítani önmagáról.
Amikor a segítségből elvárás lesz
Képzeljen el egy édesanyát, aki rendszeresen elintézi felnőtt gyermeke ügyeit, akkor is, ha erre senki sem kérte. Vagy egy nagymamát, aki megsértődik, ha az unokája nem kér még egy adag ételt. Esetleg egy főnököt, aki állandóan hangsúlyozza, mennyi mindent tesz a munkatársaiért.
Ezek a helyzetek önmagukban nem bizonyítják a közösségi nárcizmust. Sokszor szeretet, megszokás, aggodalom vagy korábbi élettapasztalat áll mögöttük.
A figyelmeztető jel inkább az, ami akkor történik, amikor valaki visszautasítja a felajánlott segítséget.
Aki valóban a másik ember érdekeit tartja szem előtt, általában képes elfogadni, ha nincs szükség a közreműködésére. A közösségi nárcisztikus vonásokkal rendelkező személy viszont a visszautasítást személyes sértésként élheti meg.
Úgy érezheti, hogy nem értékelik eléggé, amit tesz. Csalódottságát szemrehányásokkal, sértődöttséggel vagy érzelmi nyomásgyakorlással fejezheti ki.
Ilyenkor a segítség már nem feltétel nélküli gesztus, hanem kimondatlan megállapodás: ő gondoskodik, a másik fél pedig hálával és alkalmazkodással tartozik neki.
A szeretet feltétele: fogadja el, amit adok
A közösségi nárcizmus egyik legnehezebben felismerhető oldala, hogy a szeretet és az irányítás összekapcsolódhat.
Egy szülő például meggyőződéssel állíthatja, hogy kizárólag a gyermeke érdekében cselekszik. Folyamatosan tanácsokat ad, döntéseket hoz helyette, és olyan problémákat is megold, amelyeket a másik már önállóan kezelne.
Amikor azonban a gyermeke másként dönt, a szülő úgy reagálhat, mintha személyesen őt utasították volna el.
Ez különösen gyermekkorban lehet megterhelő. Ha egy kisgyermek rendszeresen azt tapasztalja, hogy a szülő szeretete és figyelme az engedelmességétől függ, bizonytalanná válhat abban, hogy akkor is számíthat-e rá, amikor saját akarata van.
Felnőttként pedig nehézséget jelenthet számára a határok meghúzása, hiszen korábban azt tanulta meg, hogy a nemet mondás csalódást és szeretetmegvonást eredményezhet.
A professzor szerint az ilyen kapcsolatokban a gondoskodás mögött olykor az az igény húzódik meg, hogy a másik ember ismerje el a segítő különleges szerepét.
Két arca is lehet: a megmentő és az önfeláldozó
Magdalena Żemojtel-Piotrowska pszichológiaprofesszor a közösségi nárcizmus két eltérő megnyilvánulási formáját különböztette meg.
Az egyik a hősiességhez kapcsolódik. Az ilyen személy aktív szereplőként szeretne megjelenni mások életében. Szívesen vesz részt közösségi kezdeményezésekben, adománygyűjtésben vagy olyan tevékenységekben, amelyek lehetőséget teremtenek arra, hogy segítőként, megmentőként tekintsenek rá.
Számára különösen fontos lehet, hogy a környezete lássa az erőfeszítéseit, és elismerje a szerepét.
A másik forma a szentséghez, illetve az önfeláldozó jóság képéhez kötődik. Itt az illető kevésbé látványosan keresi a figyelmet. Inkább azzal szeretne kitűnni, hogy mennyit tűr, mennyi mindenről mond le másokért, és milyen sok áldozatot hoz a családjáért vagy a környezetéért.
Előfordulhat, hogy nem is kér közvetlenül elismerést. Ehelyett arra számít, hogy mások maguktól észreveszik, milyen sokat tett értük.
Ha ez elmarad, könnyen sértődötten reagálhat.
Fontos azonban, hogy sem az aktív jótékonykodás, sem az önfeláldozás nem jelent önmagában nárcizmust. A döntő különbséget az jelentheti, hogy az illető mennyire tartja tiszteletben mások igényeit, és mit vár cserébe a tetteiért.
Miért érezheti úgy, hogy láthatatlan egy ilyen ember mellett?
A közösségi nárcisztikus működés egyik legkülönösebb ellentmondása, hogy az érintett személy rendkívül segítőkésznek láthatja magát, miközben a környezete nem feltétlenül érzi úgy, hogy valóban figyelnek rá.
Ennek oka, hogy a segítségnyújtás középpontjában sokszor nem a másik ember szükséglete, hanem a segítő saját elképzelése áll.
Előfordulhat például, hogy Ön csak szeretné elmesélni, milyen nehéz napja volt. A beszélgetőpartnere azonban már az első mondatok után megmondja, mit kellene tennie, hogyan oldhatná meg a problémát, és miért lenne jobb, ha az ő tanácsát követné.
Kívülről mindez törődésnek tűnik. Ön mégis azt érezheti, hogy igazából senkit nem érdekel, mit él át.
A professzor szerint az ilyen viselkedés hátterében az is állhat, hogy az illető fontosnak szeretné érezni magát. Ahelyett, hogy meghallgatná a másikat, olyan szerepbe helyezkedik, amelyben ő rendelkezik a megoldással.
Így még egy jó szándékú segítségnyújtás is azt az érzést keltheti a másik emberben, hogy nem veszik komolyan az érzéseit vagy az önállóságát.
Nem minden kéretlen tanács mögött áll nárcizmus
Van egy lényeges különbség, amelyről könnyű megfeledkezni: attól, hogy valaki nehezen tud együtt lenni egy másik ember fájdalmával, még nem válik nárcisztikussá.
Sokan ösztönösen megoldást keresnek, amikor egy barátjuk, családtagjuk vagy munkatársuk szenved.
Megnyugtató mondatokat ismételnek, tanácsokat adnak, vagy igyekeznek gyorsan jobb kedvre deríteni a másikat. Nem feltétlenül azért, mert saját fontosságukat szeretnék bizonyítani, hanem mert tehetetlennek érzik magukat a nehéz érzelmekkel szemben.
Zajenkowski professzor szerint ez természetes védekező reakció is lehet. Mások szenvedését elfogadni, türelmesen meghallgatni és anélkül jelen lenni, hogy azonnal változtatni próbálnánk a helyzeten, sokszor komoly érzelmi erőfeszítést igényel.
Egy gyászoló embernek például nem biztos, hogy tanácsra vagy biztatásra van szüksége. Lehet, hogy az jelenti számára a legtöbbet, ha valaki egyszerűen mellette ül, és hagyja, hogy megélje a fájdalmát.
Az együttérzés ugyanis nem mindig azt jelenti, hogy megoldjuk a másik problémáját. Néha sokkal fontosabb, hogy valóban odafigyeljünk rá.
Miért gondolják egyesek, hogy ők mindenkinél jobb emberek?
A közösségi nárcizmus megértéséhez egy másik pszichológiai jelenség is hozzájárul.
Constantine Sedikides kutató szerint az emberek hajlamosak különösen kedvezően értékelni saját magukat azokon a területeken, amelyek meghatározó szerepet játszanak az önképükben.
Ezt a jelenséget a SeCeBreSE elv írja le, amelynek lényege, hogy minél fontosabb számunkra egy tulajdonság, annál hajlamosabbak lehetünk túlértékelni saját képességeinket az adott területen.
Ha valaki például az intelligenciájára a legbüszkébb, könnyen gondolhatja úgy, hogy okosabb az átlagnál. Mások számára a szakmai siker, a vezetői képesség vagy a műveltség jelenti az önértékelés alapját.
A közösségi nárcizmus esetében viszont az erkölcsi tulajdonságok kerülnek ebbe a kitüntetett szerepbe. Az érintett személy saját magát rendkívül jószívűnek, megértőnek és önzetlennek tarthatja, függetlenül attól, hogy mások valóban így tapasztalják-e a viselkedését.
A jelenség azért is érdekes, mert az önmagunkról kialakított kép nem mindig egyezik azzal, amit a tetteink mutatnak.
Sokat beszél a jótetteiről, de valóban segít is?
A közösségi nárcizmust vizsgáló kutatások egyik fontos megállapítása, hogy a segítőkészségről alkotott önkép és a tényleges viselkedés között eltérés lehet.
Egyes emberek rendkívül nagyra értékelik saját altruizmusukat, és gyakran beszélnek arról, mennyit szeretnének tenni másokért. Ez azonban nem feltétlenül jár együtt ugyanolyan mértékű valódi segítségnyújtással.
A professzor példaként olyan vezetőket említ, akik rendszeresen hangsúlyozzák, mennyire fontos számukra az alkalmazottak jóléte, de az ígért változtatások végül nem valósulnak meg.
Hasonló ellentmondás a közösségi médiában is megjelenhet. Valaki folyamatosan bemutathatja, mennyi jót tesz másokért, és milyen fontos ügyeket támogat.
Önmagában azonban abból, hogy valaki nyilvánosan beszél a segítségnyújtásról, nem lehet következtetni a személyiségére.
A lényeg inkább az, hogy az illető számára a támogatott emberek jóléte fontosabb-e, vagy az a figyelem és elismerés, amelyet a tevékenységével kiválthat.
A túlzott önbizalom még az emlékeinket is befolyásolhatja
A saját tulajdonságaink túlértékelése nemcsak a segítőkészség területén jelenhet meg.
Gebauer és Sedikides egy olyan vizsgálatban tanulmányozták ezt a jelenséget, amelyben a résztvevők vallási ismereteit és önmagukról alkotott képét vetették össze.
A kutatás során valódi bibliai történetek mellett olyan kitalált eseményeket is bemutattak, amelyek nem szerepeltek a szent szövegekben.
Az eredmények szerint azok, akik erősen azonosultak keresztény identitásukkal, nagyobb bizonyossággal állíthatták, hogy ismerik a nem létező történeteket is.
A vizsgálat arra világított rá, hogy amikor valamilyen tulajdonság vagy meggyőződés központi része az identitásunknak, könnyebben túlbecsülhetjük saját tudásunkat az adott területen.
Hasonló folyamat történhet akkor is, amikor valaki különösen fontosnak tartja, hogy jó embernek tekintsék. Minél szorosabban kötődik ehhez az önképhez, annál nehezebben fogadhatja el, ha a viselkedése nem felel meg ennek az elképzelésnek.
Honnan lehet felismerni, ha a gondoskodás már inkább irányítás?
A közösségi nárcizmus felismerésében nem az segít, ha azt figyeljük, valaki milyen gyakran ajánlja fel a segítségét.
Sokkal többet elárulhat, hogyan reagál arra, amikor a másik embernek nincs szüksége rá.
Elfogadja, ha Ön másképp dönt? Képes meghallgatni anélkül, hogy rögtön tanácsokat adna? Tiszteletben tartja, ha nem szeretné igénybe venni a támogatását? Vagy inkább megsértődik, szemrehányásokat tesz, és emlékezteti arra, mennyi mindent köszönhet neki?
Az ilyen helyzetekben megmutatkozó tartós viselkedésminták fontosabbak lehetnek, mint az egyes kedves gesztusok.
Érdemes azonban óvatosnak lenni a címkézéssel. A közösségi nárcizmus pszichológiai személyiségvonásokat leíró fogalom, nem pedig olyan diagnózis, amelyet néhány kellemetlen családi helyzet vagy kéretlen tanács alapján bárkire rá lehet sütni.
A valódi gondoskodás egyik legfontosabb ismertetőjele, hogy teret hagy a másik embernek. Nem követeli meg a hálát, nem akar mindenáron nélkülözhetetlenné válni, és elfogadja, hogy a szeretet nem jogosít fel mások életének irányítására.
Mert attól, hogy valaki mindent meg akar tenni Önért, még nem biztos, hogy valóban azt adja, amire szüksége van.
„Nem az én problémám, ha valakit megbántottam!” Kikotyogta módszereit egy diagnosztizált nárcisztikus a terapeutájának
- Ebből tudhatja, hogy gázlángozzák: 8 jel, ami manipulációra utalhat
- „Én már csak ilyen vagyok” – vajon a nárcisztikus tudja, mit tesz, vagy valóban hisz a saját igazában?
- Echoizmus: amikor valaki annyira fél az önzéstől, hogy lassan eltűnik a saját életéből
- A nárcisztikusok egyik legmeglepőbb manipulációs eszköze lehet ez a kedvesnek hitt gesztus
- Ezért tűnnek sokszor áldozatnak a nárcisztikusok - így tévesztik meg a környezetüket
- Fokozatosan épül le tőle minden alkalommal: ezért veszélyes a nárcisztikus bántalmazás!
Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en,Tiktok-on is!