„Én már csak ilyen vagyok” – vajon a nárcisztikus tudja, mit tesz, vagy valóban hisz a saját igazában?

Elhangzik egy bántó mondat, Ön pedig megpróbálja elmondani, miért esett rosszul. A beszélgetés azonban különös fordulatot vesz: rövid idő múlva már nem a sértő viselkedésről van szó, hanem arról, hogy Ön túl érzékeny, félreértette a helyzetet, esetleg rosszkor hozta szóba a problémát. Ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés: a másik valóban nem érzékeli, mit tesz, vagy pontosan tudja, csak egészen másképpen értelmezi?

Erre nincs minden emberre érvényes válasz. A hangsúlyos nárcisztikus vonásokkal élők között is jelentős különbségek lehetnek. Van, aki meglehetősen pontosan érzékeli, hogyan látják mások, más felismeri ugyan az egyes konfliktusokat, de nem kapcsolja össze őket visszatérő viselkedésmintává. Olyan is akad, aki őszintén úgy gondolja, hogy rendszerint a környezetével van a probléma.

Nem minden nehéz természetű ember nárcisztikus

A „nárcisztikus” kifejezés a hétköznapi nyelvben rendkívül elterjedtté vált. Könnyen megkaphatja ezt a jelzőt az önző partner, a kritikát nehezen viselő munkatárs vagy az a barát, aki szinte mindig saját magáról beszél.

Ez azonban önmagában nem jelent nárcisztikus személyiségzavart. A klinikai értelemben vett nárcisztikus személyiségzavar tartós és több életterületet érintő működésmód, amelyhez többek között grandiozitás, a csodálat iránti fokozott igény, jogosultságérzés, az emberi kapcsolatok nehézségei és az empátiás működés problémái társulhatnak.

A nárcisztikus működés ráadásul nem feltétlenül azonos a látványosan magabiztos, harsány, önmagát mindenkinél különlegesebbnek tartó ember képével. Megjelenhet grandiózus és sérülékenyebb formában is, miközben az önértékelés fenntartása és szabályozása komoly nehézséget okozhat.

Éppen ezért egyetlen tulajdonság vagy néhány kellemetlen konfliktus alapján senkit nem lehet diagnosztizálni.

Meglepően sokat tudhat arról, milyennek látják mások

Különösen érdekes kérdés, hogy a nárcisztikus vonásokkal rendelkező ember mennyire van tisztában saját működésével.

Erika Carlson, Simine Vazire és Thomas Oltmanns kutatása azt vizsgálta, hogyan látják önmagukat a magasabb nárcizmus-szintet mutató emberek, illetve mit gondolnak arról, milyen benyomást keltenek másokban. Az eredmények szerint bizonyos mértékig érzékelhetik, hogy környezetük kevésbé kedvezően ítéli meg őket, mint ők saját magukat. Sőt azzal is tisztában lehetnek, hogy mások nárcisztikusnak tartják őket.

Ez azért fontos, mert árnyalja azt az elképzelést, hogy az érintett egyáltalán nem veszi észre saját viselkedését. Lehetséges, hogy pontosan tudja: arrogánsnak, énközpontúnak vagy túlzottan versengőnek tartják. Csakhogy ettől még nem feltétlenül gondolja úgy, hogy ezek valóban problémás tulajdonságok.

A követelőző viselkedést például ambíciónak, az arroganciát őszinteségnek, az önzést pedig egészséges önérvényesítésnek értelmezheti. Vagyis az önismeret nem feltétlenül jár együtt azzal, hogy valaki problémaként értékeli azt, amit saját magában felismer.

Ugyanazt az eseményt láthatja – csak egészen más történetet épít köré

Előfordulhat, hogy egy konfliktus során a másik fél magát a történteket nem is tagadja. Elismeri, hogy felemelte a hangját, hazudott, megszégyenítette Önt mások előtt vagy figyelmen kívül hagyta az igényeit. A vita mégsem ér véget, mert azonnal megjelenik egy magyarázat, amelyben az adott viselkedés indokoltnak, szükségesnek vagy szinte elkerülhetetlennek tűnik.

Azért kiabált, mert Ön felbosszantotta. Azért nem mondott igazat, mert Ön úgysem viselte volna el. Azért beszélt megalázóan, mert szerinte valakinek végre ki kellett mondania az igazságot.

Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy minden ilyen magyarázat előre megtervezett hazugság. A nárcisztikus működéssel kapcsolatban leírt problémák között szerepelhet az önreflexió nehézsége, a sérülékeny önértékelés szabályozása, valamint a saját hibákkal és kellemetlen érzelmekkel való szembenézés problémája. A kritika ezért komoly fenyegetést jelenthet az önképre, a történtek átértelmezése pedig ennek védelmét szolgálhatja.

Mindez segíthet megérteni a viselkedés hátterét. A magyarázat azonban nem ugyanaz, mint a felmentés.

Ezért válhat egy egyszerű vita végtelen bizonyítási küzdelemmé

Ön eredetileg talán csak annyit szeretett volna közölni: „Amit mondtál, azzal megbántottál.” Egy idő után azonban már azon folyik a vita, pontosan melyik napon történt az eset, milyen hangsúllyal mondta Ön az első mondatot, mit tett két évvel korábban egy hasonló helyzetben, és miért nem kifogástalan az Ön viselkedése sem.

A beszélgetés középpontja ezzel észrevétlenül elmozdul. Már nem az a kérdés, hogy történt-e valami bántó, hanem az, kinek az értelmezése lesz az érvényes.

Ez azért is kimerítő, mert minden újabb magyarázat újabb részleteket kínál, amelyekről külön vitát lehet nyitni. Ilyenkor sokszor többet árul el a kapcsolati működésről az, hogy a másik képes-e egyszerűen kimondani: „Ezt megtettem, és nem volt rendben.”

Legalább ilyen lényeges, hogy érdeklődik-e a tette következménye iránt, képes-e felelősséget vállalni anélkül, hogy rögtön hozzátenné: „de Te is…”, illetve megjelenik-e valódi változás a következő hasonló helyzetben.

Az, hogy valaki kimondja: „nárcisztikus vagyok”, még nem jelent változást

Az önreflexívnek tűnő kijelentések könnyen megtévesztők lehetnek. Valaki felismerheti, hogy nehéz természetű, kevéssé empatikus, vagy akár azt is mondhatja magáról, hogy nárcisztikus.

Csakhogy egy viselkedésminta felismerése és a felelősségvállalás nem ugyanaz.

Ha az önismeretet az követi, hogy „én ilyen vagyok, ezt el kell fogadni”, a felismerés önmagában semmit sem változtat a kapcsolat működésén. A címke ilyenkor akár magyarázatként is szolgálhat arra, miért nem kell másképpen viselkedni.

A változás ugyanakkor nem eleve lehetetlen. A kóros nárcizmussal pszichoterápiás keretek között is foglalkoznak, és klinikai tapasztalatok alapján hosszabb távú javulás is lehetséges. A rendelkezésre álló kezelési bizonyítékok azonban korlátozottabbak, mint számos más pszichés probléma esetében. Különösen fontos lehet, hogy az érintett hajlandó-e tartósan részt venni a terápiában, képes-e saját szerepét is megvizsgálni a konfliktusokban, és valóban akar-e változtatni.

Lehet, hogy nem az a legfontosabb kérdés, tudja-e, hogy nárcisztikus

Érthető, ha valaki szeretné megfejteni, mi zajlik a másik fejében. Ha nem tudja, mit tesz, talán elég lenne megfelelően elmagyarázni neki. Ha pedig pontosan tudja, akkor úgy tűnhet, végre bizonyítható lenne, hogy szándékosan viselkedik így.

A valóság ennél összetettebb lehet. Az ember bizonyos mértékig felismerheti saját viselkedését, miközben igazolja is azt. Egy konfliktus egy pontján akár beláthatja saját felelősségét, majd később visszatérhet ahhoz az értelmezéshez, amelyben ismét ő a sértett fél. Az is előfordulhat, hogy valóban igazságtalanság áldozatának érzi magát, miközben saját viselkedésével másnak fájdalmat okoz.

Ezért a „Tudja-e, hogy nárcisztikus?” kérdésnél sokszor többet mond az, hogyan reagál arra, amikor Ön jelzi, hogy megbántotta.

Nem szükséges azonnal egyetértenie Önnel, és természetes, hogy a kritika senkinek sem kellemes. Más azonban rosszul érezni magunkat egy visszajelzéstől, és más következetesen visszafordítani minden konfliktust arra, aki a problémát szóvá tette.

Ha a beszélgetések rendszeresen oda jutnak, hogy végül Önnek kell védekeznie, a felelősség rendre eltűnik, a változás pedig csak ígéret marad, akkor a kapcsolat szempontjából kevésbé lényeges, hogy a másik milyen pontosan érti saját személyiségét.

Annak megértése, mi állhat valakinek a viselkedése mögött, sok mindent érthetőbbé tehet. De attól, hogy egy viselkedésnek van pszichológiai magyarázata, még nem válik elfogadhatóvá, és Önnek sem kötelessége korlátlanul eltűrnie.

Lehet-e valódi empátiája egy nárcisztikus embernek?

Az empátia kérdése jóval összetettebb annál, mint hogy valakinek „van” vagy „nincs”. Egy nárcisztikus vonásokkal rendelkező ember is felismerheti, hogy a másik szomorú, fél, csalódott vagy megbántott, sőt bizonyos helyzetekben együttérzően is reagálhat. A nehézség inkább akkor válhat látványossá, amikor a másik érzései ütköznek a saját érdekeivel, önképével vagy azzal, ahogyan egy konfliktust látni szeretne.

Ezért fordulhat elő az a látszólagos ellentmondás, hogy valaki egyik helyzetben kifejezetten érzékenynek és gondoskodónak mutatkozik, egy másikban pedig mintha egyáltalán nem érdekelné, milyen fájdalmat okozott. Különösen nehézzé válhat az empatikus reagálás akkor, amikor ahhoz előbb el kellene ismernie: ő maga bántotta meg a másikat. Ilyenkor a saját énkép védelme könnyen előtérbe kerülhet a másik érzéseinek befogadásával szemben.

Fontos tehát különbséget tenni aközött, hogy valaki érti, mit érez a másik, képes együttérezni vele, illetve hajlandó-e ennek megfelelően változtatni a viselkedésén. Ez a három dolog nem feltétlenül jár együtt.

Miért lehet egészen más ember mások társaságában?

Különösen zavarba ejtő lehet, amikor valaki négyszemközt bántó, lekezelő vagy indulatos, miközben társaságban kedves, figyelmes és megnyerő. A környezet emiatt akár nehezen is hiheti el, hogy ugyanaz az ember otthon egészen másképpen viselkedik.

Az emberek általában is a helyzethez igazítják viselkedésüket, ezért önmagában ez a különbség nem bizonyít sem nárcizmust, sem tudatos manipulációt. Nárcisztikus működés esetén azonban különösen fontossá válhat, milyen benyomást kelt valaki, mennyi elismerést kap, illetve hogyan ítéli meg a környezete. Idegenek, kollégák vagy kevésbé közeli ismerősök előtt ezért erősebb lehet az önkontroll, miközben egy intim kapcsolatban – ahol nagyobb a biztonság és jóval több érzelmi sérülékenység jelenik meg – egészen más reakciók kerülhetnek felszínre.

Az, hogy valaki bizonyos helyzetekben képes uralkodni magán, nem bizonyítja automatikusan, hogy minden más alkalommal tudatosan választja a bántó viselkedést. Ugyanakkor fontos információ lehet: azt mutatja, hogy a viselkedése nem feltétlenül minden környezetben ugyanolyan és ugyanolyan mértékben kontrollálhatatlan.

Mi történik, amikor valóban szembesül a saját hibájával?

Egy egyszerűnek szánt mondat – például „ezzel nagyon megbántott” – bizonyos emberek számára nem csupán visszajelzésként hangzik. Úgy élhetik meg, mintha egész személyiségüket, értékességüket vagy önmagukról kialakított képüket kérdőjeleznék meg. Nárcisztikus működés esetén különösen nehéz lehet összeegyeztetni azt, hogy „értékes, kompetens ember vagyok” azzal a felismeréssel, hogy „ebben a helyzetben rosszul viselkedtem”.

A szégyen, a sérülékenység vagy a fenyegetettség érzése ilyenkor védekező reakciókat indíthat el. A másik hibáztatása, a történtek jelentőségének csökkentése, a kritika visszafordítása, a düh vagy akár a hirtelen érzelmi elzárkózás mind segíthet abban, hogy ne kelljen hosszabb ideig szembenézni a kellemetlen felismeréssel.

Ez magyarázhatja azt is, miért láthat valaki néhány pillanatra őszinte belátást a másikon, amely aztán szinte eltűnik. A valódi változás szempontjából nem az a döntő, hogy valaki egyetlen pillanatra felismeri-e a hibáját, hanem hogy képes-e benne maradni ebben a kellemetlen felismerésben anélkül, hogy rögtön másra hárítaná a felelősséget.

Figyelmébe ajánljuk

5 nárcisztikus típus, akik észrevétlenül mérgezhetik az életét

Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en,Tiktok-on is!