A világ egyik legfurcsább rejtélye: miért csiklandós az emberi test?

Máig nem tudják rá pontosan a választ a kutatók.

Amikor a világ legnagyobb rejtélyeiről beszélünk, valószínűleg olyan kérdések ugranak be, mint az élet keletkezése, az univerzumban való magányunk, vagy a sötét anyag titkai. Ám létezik egy másik, jóval hétköznapibb, de éppen ilyen zavarba ejtő talány is: miért vagyunk csiklandósak? És egyáltalán, hogyan működik ez a furcsa jelenség?

Bármilyen meglepő is, több mint kétezer éve próbálnak rájönni a tudósok, filozófusok és kutatók arra, mitől olyan érzékenyek bizonyos testrészeink egy látszólag ártalmatlan ingerre. A válasz viszont még mindig homályba vész.

A csiklandósság: ismerős, mégis kiismerhetetlen élmény

A „gargalézis” néven is ismert csiklandozás sokunk számára hétköznapi élmény. Mindenki nevetett már hangosan, miközben valaki a bordái közé bökdösött, vagy amikor csikizték a talpát. Nemcsak az ember, de a kutyák, macskák, sőt, még a patkányok is reagálnak rá – utóbbiakról még azt is kimutatták, hogy magas frekvenciájú, „nevetésszerű” hangokat adnak ki, amikor csiklandozzák őket.

A dolog különlegessége, hogy annak ellenére, hogy mennyire gyakori és természetes reakció, a csiklandósság neurológiai és viselkedéstani hátterét továbbra is homály borítja, és számtalan kérdés övezi: Miért érzékenyebb a hónaljunk, mint a vállunk? Miért nevetünk, ha közben valójában nem élvezzük? És talán a legkülönösebb: miért nem tudjuk megcsiklandozni saját magunkat?

Történelmi gondolkodók és a csiklandozás filozófiája

Ez a különös élmény nem csak a modern tudomány figyelmét keltette fel. Már az ókori görögök – például Szókratész és Arisztotelész – is vizsgálták a csiklandozás természetét. Később olyan elméleti óriások, mint Francis Bacon, René Descartes vagy Charles Darwin is próbálták megfejteni, mi lehet a funkciója ennek az érzékelési formának - írja az IFLScience.

- A csiklandozás témakörét eddig alig érintették komoly kutatások – nyilatkozta dr. Konstantina Kilteni idegtudós, aki nemrég a Science Advances folyóiratban megjelent friss tanulmányban vizsgálta a csiklandozás idegrendszeri mechanizmusait.

- Ez egy összetett élmény, amelyben motoros, szociális, neurológiai, fejlődési és evolúciós folyamatok fonódnak össze. Ha feltérképezzük, hogyan dolgozza fel az agy ezeket az ingereket, az számos más idegtudományi kérdés megértéséhez is kulcsot adhat – tette hozzá.

Amit eddig tudunk – és amit még nem a csiklandósságról

• Az autizmus spektrumzavarban érintettek gyakran intenzívebben reagálnak az érintésekre, így a csiklandozásra is, mint a neurotipikus emberek. Ez a különbség az érzékelésben új szempontokat adhat az autizmus agyi hátterének megértéséhez.
• A csiklandozási reakciót más fajoknál – például gorilláknál vagy patkányoknál – is megfigyelték, ami arra utal, hogy evolúciós gyökerei lehetnek.
• Az a tény, hogy nem tudjuk önmagunkat megcsiklandozni, arra utal, hogy az agyunk képes előre „lekapcsolni” a reflexszerű válaszokat, ha az érintés kiszámítható. Ez az ön- és külső érzékelés megkülönböztetése szintén mélyebb idegrendszeri folyamatokra világít rá.

A tudományos zavar: mit is nevezünk csiklandozásnak?

Kilteni szerint a kutatás egyik legnagyobb akadálya éppen az, hogy nincs egységes definíció a csiklandozás különböző típusaira. A durvább, ingerlőbb csiklandozást alig vizsgálják, míg a finom, gyengéd érintések hatásait gyakrabban tanulmányozzák.

Ráadásul a kísérletek közötti összevetés is nehézkes: vajon egy másik kutató ugyanúgy csiklandoz, mint mi? És hogyan lehet ezt pontosan reprodukálni?

Igen, létezik egy csiklandozólaboratórium

Kilteni kutatócsoportja létrehozott egy teljes laboratóriumi környezetet, amelyben standardizált módon lehet vizsgálni a csiklandozás hatásait. A kísérleti alanyokat egy különleges székre ültetik, amelybe beillesztik a lábukat, majd egy gépesített pálca csiklandozza őket meghatározott módon.

Ez a módszer lehetővé teszi a kutatóknak, hogy:

• pontosan ugyanazt az ingert alkalmazzák minden résztvevőnél,
• mérjék az agyi aktivitást, pulzust, verejtékezést, légzést és a nevetés vagy sikítás fiziológiai jeleit,
• szisztematikusan vizsgálják az agyi válaszokat különböző ingererősségek esetén.

- Ha ezt az eszközt egy jól felépített kísérletbe illesztjük, a csiklandozással kapcsolatos kutatások végre komolyan vehetők lesznek – fogalmazott Kilteni. - És ez nemcsak a csiklandozást, hanem magát az agy működését is jobban megvilágítja majd.

A csiklandozás tehát elsőre banálisnak tűnhet, ám valójában komoly tudományos rejtély, amely a szociális kapcsolataink mélyebb megértésétől az agyunk önészleléséig számos területet érint. Ahogy a kutatás folytatódik, talán egyszer azt is megértjük, miért is nevetünk ekkor.

Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben , a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en, Tiktok-on is!