Wonder Woman valójában egy tekintélyes Harvard-tudós alkotása - emiatt találta ki a karaktert!

Dr. Marston szándéka – hogy egy női hős társadalmi üzenetet vigyen a mainstreambe – ma is aktuális kérdéseket érint.

Kevés popkulturális figura körül kering annyi féligazság és leegyszerűsítés, mint Wonder Woman körül. Időről időre újra felbukkan az állítás: a karaktert egy tekintélyes Harvard-tudós alkotta meg. Wonder Woman valóban egy Harvardon képzett pszichológus alkotása, de nem egy elefántcsonttoronyba zárkózott tudósé. Marston egyszerre volt kutató, közéleti gondolkodó és popkulturális kísérletező. A karakter pedig nem pusztán szuperhős, hanem egy korszak pszichológiai, társadalmi és feminista vitáinak lenyomata.

Talán éppen ezért maradt időtálló. Wonder Woman nem tökéletes – de soha nem is szánták annak. Sokkal inkább egy ma is aktuális kérdést személyesített meg a korában: milyen képzeteket társítunk az erő fogalmához, mit tartunk valóban értékesnek egy társadalomban?

A tudós munkássága

A Wonder Woman megalkotójaként ismert William Moulton Marston a Harvard Egyetemen szerzett diplomákat: jogi végzettséget és pszichológiai PhD-fokozatot is. Marston a 20. század eleji amerikai pszichológia egyik sajátos alakja volt: kutatott, publikált, tanított, ugyanakkor erősen érdeklődött a tudomány társadalmi hasznosítása iránt. Nem elszigetelt laboratóriumi tudósként dolgozott, hanem kifejezetten kereste azokat a csatornákat, ahol pszichológiai gondolatokat lehetett széles közönséghez eljuttatni.

A hazugságvizsgálat és az „igazság lasszója”

Marston neve gyakran felbukkan a hazugságvizsgálat történetében is. Doktori munkájában a szisztolés vérnyomás és a megtévesztés kapcsolatát vizsgálta, és ezek a kísérletek a későbbi poligráf-technológiák korai előzményei közé tartoznak. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy Marston nem „feltalálta” a modern hazugságvizsgálót, hanem hozzájárult ahhoz a gondolkodási irányhoz, amely az érzelmi izgalom élettani jeleit próbálta összekapcsolni a megtévesztéssel. A mai pszichológia és igazságügyi tudomány már jóval óvatosabb: a hazugságot nem tekinti egyetlen biológiai jelhez köthető jelenségnek. Ezt a szakmai vitát részletesen tárgyalja egy, a poligráf történetét összegző akadémiai elemzés is.

És itt válik igazán érdekessé a párhuzam: Wonder Woman igazság-lasszója – amely „rákényszerít” az igazmondásra – nem puszta fantázia, hanem Marston pszichológiai érdeklődésének szimbolikus lenyomata.

Miért akart egy pszichológus szuperhőst alkotni?

Marston nyíltan kritizálta a korabeli képregényeket, amelyeket túlságosan agresszívnek és férfiközpontúnak tartott. Meggyőződése volt, hogy a jövő társadalmát nem az erőszakos dominancia, hanem az empátia, a meggyőzés és az együttműködés formálja. Ennek a gondolatnak adott alakot Wonder Woman figurája.

Ezt a pszichológiai és társadalmi motivációt részletesen bemutatja az American Psychological Association elemzése is, amely szerint Wonder Woman tudatos ellenpontja volt a „keményfiús” szuperhős-ideálnak.

Nők a férfi mögött

A Wonder Woman-történet egyik legfontosabb – és sokáig elhallgatott – eleme, hogy Marston életében két rendkívül erős női hatás volt jelen: felesége, Elizabeth Holloway Marston, valamint Olive Byrne. Elizabeth maga is jogász és pszichológiai érdeklődésű gondolkodó volt, Olive Byrne pedig olyan családi háttérből érkezett, amely szorosan kapcsolódott a női egyenjogúság és a reproduktív jogok korai mozgalmaihoz.

A szakirodalom ma már egyértelműen hangsúlyozza: Wonder Woman nem érthető meg kizárólag Marston személyén keresztül, hiszen az egy egész szellemi és társadalmi közeg korlenyomata.

Feminista ikon – belső feszültségekkel

Több tudományos és kultúraelméleti munka is rámutat arra, hogy a Wonder Woman-mítoszban ellentmondások is feszülnek: az emancipáció és az alá-fölérendeltség motívumai egyszerre vannak jelen. Ez nem teszi hiteltelenné a karaktert – inkább emberivé és történetileg érthetővé. Egy, a témát filozófiai mélységben tárgyaló tanulmány például kifejezetten arra hívja fel a figyelmet, hogy Marston feminizmusa a saját korának korlátain belül értelmezhető.

Marston egyenlőségről alkotott elképzelése korántsem aratott osztatlan sikert. Az 1950-es években Fredric Wertham pszichiáter kifejezetten veszélyesnek tartotta a Wonder Woman képregényeket, és írásaiban „korruptív hatásúként” bélyegezte meg őket. Kritikájának középpontjában az állt, hogy ezekben a történetekben a női szereplők a férfiakkal egyenrangú félként jelennek meg, és ugyanazokban a – addig tipikusan férfinak tekintett – cselekvésekben és döntési helyzetekben vesznek részt.

Forrás: Shutterstock

---

Mit gondol minderről ma a pszichológia?

Az elmúlt években több kutatás foglalkozott azzal, hogyan hatnak a fiktív szerepmodellek a fiatalok önképére és motivációjára. A modern pszichológiai eredmények szerint a női hősök – ha nem pusztán külső jegyekre, hanem kompetenciára és döntési szabadságra épülnek – valóban pozitív hatással lehetnek az önbizalomra és a tanulási motivációra. Egy másik, empirikus adatokon alapuló tanulmány azt is kimutatta, hogy a hiteles női szerepmodellek különösen erősek lehetnek a lányok számára, ha a fejlődőképességet és nem a „veleszületett kiválóságot” hangsúlyozzák.

Milyen erőt tartunk ma elfogadhatónak egy nő kezében?

A válasz sokszor attól függ, milyen formában jelenik meg az erő. A mai társadalom látszólag nyitott a női erő elismerésére, de csak addig, amíg az megfelel bizonyos kimondatlan elvárásoknak. Elfogadhatónak tartjuk a nőt, ha erős, de empatikus; határozott, de nem konfrontatív; vezető, de nem túl domináns. Az erő gyakran akkor válik kényelmetlenné, amikor nem „szelídített” formában jelenik meg.

A pszichológiai kutatások is azt mutatják, hogy a női hatalom megítélése ma is kettős mércék mentén működik. Az a viselkedés, amely egy férfi esetében magabiztosságként vagy vezetői alkalmasságként értelmezhető, nőknél gyakran kapja meg az „agresszív”, „rideg” vagy „túl sok” címkét. Ez nem az egyéni teljesítményről szól, hanem arról, milyen mélyen beágyazott elvárások élnek bennünk azzal kapcsolatban, ki hogyan lehet erős.

Wonder Woman figurája éppen ezt a feszültséget tette láthatóvá már a 20. század közepén. Nem azért váltott ki ellenállást, mert erős volt, hanem mert az ereje nem illett bele a korabeli – és sokszor a mai – női szerepfelfogásba. Nem pusztán harcolt, hanem döntött, irányított, és erkölcsi fölényt is képviselt. Ez az a pont, ahol az erő már nem puszta fizikai képesség, hanem autonómia.

Összegezve

Ma talán elfogadóbbak vagyunk, mint Marston korában, de a kérdés továbbra is nyitott: valóban készen állunk-e arra, hogy a női erőt ne csak inspiráló történetként, hanem valós, társadalmi hatással bíró jelenségként is elfogadjuk? Vagy továbbra is inkább azokat a női hősöket jutalmazzuk, akik erejüket úgy használják, hogy közben ne zavarják meg túlságosan a megszokott hatalmi rendet?

Ez a kérdés nem csupán a képregényekről szól. Arról is, hogyan viszonyulunk ma női vezetőkhöz, szakemberekhez, döntéshozókhoz – és végső soron arról, milyen erőt engedünk meg magunknak nőként, és milyen erőt fogadunk el másoktól.

Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en,Tiktok-on is!