Empátia - és orvoslás: mi az igazság?

Mégsem jó, ha az orvos túl empatikus? Igen tanulságos kutatási eredmény született arról, mi megy végbe az egészségügyi dolgozók agyában, mikor szinte tárgyiasítva kezelik betegeiket. A legtöbb ember egyfajta furcsa, kísérteties érzésről számol be, mikor arról kérdezik, hogyan érezte magát kórházi tartózkodása alatt. Még akkor is úgy gondolták, hogy a kórházban más bánásmódban részesülnek, mint egyéb hasonló helyzetben, mikor a kórházi dolgozók kedvesek és figyelmesek voltak, a kezelés pedig hatékony és szakszerű. A különböző vizsgálatok közben – mérések, tapintás, hallgatózás, injekciózás – az ember inkább tárgynak, mint élő személynek érzi magát.

Az ilyen fajta "elidegenítés" általában negatív érzéseket ébreszt. A legtöbb páciens több empátiára vágyik gondozóitól, míg a dehumanizálást, azaz személytelenítést egyenesen elítélik. Ennek következményeként egyre több egészségügyi intézményben fektetnek hangsúlyt az empátia-tudatosság kifejlesztésére.

A kíváncsi megfigyelő feltehetné a legalapvetőbb kérdést: klinikai környezetben miért az empátia hiánya jelenti a legfőbb problémát? Miért van szükség állandóan az empátia oktatására, nevelésére? Bizonyára nem minden hivatásban vannak jelen ezek a gátak, melyek hasonló intézkedéseket követelnek meg.

Egy közelmúltbeli kutatás – melyben az egészségügyi dolgozók agyi működését figyelték meg – rávilágít ezekre a kérdésekre. A Chicago-i Egyetem kutatói két vizsgálatot is végeztek, melyben idegtudományi alapon figyelték meg az orvosok fájdalommal szembeni empátiáját.

Az első vizsgálatban olyan orvosokat vetettek alá funkcionális mágneses rezonancia vizsgálatnak (fMRI), akik akupunktúrás gyógymódot alkalmaznak. Vizsgálat közben két videofilmet vetítettek nekik. Az egyikben tűt szúrnak egy ember kezébe, lábába és az arcába a száj körül, míg a másikban vattapamaccsal simogatták ugyanazokat a területeket. A kontrollcsoporthoz képest az orvosok esetében igen csekély reakció volt észlelhető az empátia érzésért felelős agyi terülteken. Ugyanakkor agyukban jelentősen megnőtt azon területek aktivitása, mely a végrehajtásért és az önszabályozásért felelős. Összegezve, az orvosok kevesebb empátiát, ugyanakkor magasszintű kognitív reakciót mutattak.

Mások fájdalmának érzékelése tipikusan két lépést foglal magában. Először is az emberek érzelmileg osztoznak mások fájdalmában, csak azután értékelik kognitívan, tehát a megértés, felfogás szintjén is érzelmeiket. Felvetődik tehát a kérdés: az orvosok automatikusan empátiát éreznek mások fájdalmával szemben, de gyorsan elnyomják azt? Vagy az empátia kognitív elnyomása ennél sokkal mélyebben gyökerezik? Lehetséges, hogy az orvosok már nem képesek a mások fájdalmával szembeni empátia első lépésére, mint az átlagemberek?

A kutatók megismételték a vizsgálatot, azonban most az agyi vérkeringés változásainak fMRI-vel történő megfigyelése helyett az agy eseményekhez kapcsolódó potenciálját (ERP) vizsgálták. Az eredmény azt mutatta, hogy míg a fájdalmas tűszúrásokat figyelték, az orvosok még a korábban tapasztalt empátiás választ sem mutatták. Úgy tűnik, olyan tökéletesre fejlesztették az empátia elnyomásának képességét, hogy egyáltalán nem jelenik meg náluk az első reakció, az érzelmi osztozás vagy aggódás.

Talán azért van ez így – szemben más hivatásokkal – mert azok az emberek, akik az egészségügyhöz vonzódnak, kevésbé empatikusak? Ez nagyon valószínűtlennek tűnik. Sőt, kutatások bizonyítják, hogy ezek az emberek gyakran a legempatikusabbak és leggondoskodóbbak az orvosegyetem, a főiskola megkezdésekor, a klinikai képzés folyamán azonban egyre többet veszítenek ezekből a tulajdonságaikból. Nagyon úgy tűnik, hogy az igazi bűnös az egészségügyi képzés természetében keresendő, illetve a szakma belső igényeiben.

Egy műtéti vagy szövettani vizsgálat során, de akár egy egyszerű fizikális vizsgálat vagy vérvétel során is az egészségügyi dolgozók rutinszerűen okoznak fájdalmat másoknak, mellyel hosszútávon jobbá teszik egészségüket. Ezen kívül az orvosoknak napi szinten kell kommunikálni sérült, vérző, szenvedő betegeikkel. Ha túlságosan a beteg fájdalmára fókuszálnának, sokkal kevésbé lennének hatékonyak a gyógyításban. A mások fájdalmának látványa miatt jelentkező empatikus érzéseket elnyomva felszabadítja azokat az erőforrásokat, mellyel képes sokkal hatékonyabban megoldani a klinikai problémákat. Ezzel megmagyarázható, hogy az orvosok miért lesznek egyre kevésbé empatikusak képzésük során.

A tanulmány kitér arra is, hogy a nővérek is hasonló módon, a betegek "személytelenítésével" próbálják kezelni a stresszt, ezzel jelentősen hatékonyabbá téve saját munkájukat.

Az eredmények ellenére azonban kétségtelen, hogy az empátia jelenléte elengedhetetlen a sikeresen működő egészségügyi hálózatban és felbecsülhetetlen értékkel bír az egész gondozási folyamatban. Segíti a hatékony kommunikációt (ki szeret beszélgetni zavarbaejtő tünetekről egy rideg orvossal) és a hosszú távú bizalmas kapcsolat kialakulását orvos és betege között.

Az orvos munkája tehát részben empátiát, részben problémamegoldó képességet követel. Mindig mérlegelniük kell, mikor van szükség az empatikus készségekre és mikor hátráltatnák a hatékony gyógyítást. A cél mindig a megfelelő egyensúly megtalálása.

(Forrás: Scientific American)