Ezeket látta már?

Kórházi angyal

G. a folyosón ült. Várta barátját Czifra tanár urat, a híres kardiológust. Megbeszélték előre, G. mindig óvatos volt ilyen tekintetben. Amióta hipertóniáját kimutatták, lassított egy cseppet. Ült hát, és nézegetett körbe, hát a Károlyi Kórház is van már százéves kábé... állapította meg kis rezignációval, ráférne egy alapos felújítás e falakra, lehet a lelkekre is...

Nővérek suhantak el kommersz kis automatából húzott kávéjukkal a kezükben föl és alá. Ünnep előtt már nemigen történik semmi. A kardiológia folyosóján is csak hárman ültek betegek. Nem volt valami nagy nyüzsgés, azt nem állíthatjuk.

Kórházi angyal

G. ránézett a mobiljára, szemüveg nélkül elég rosszul látott, de annyit még kivett, hogy úgy nyolc körül járhat az idő, indul a reggel, lassan nyújtózkodik mindenki.

Egyszer csak megjelent az az ember. G. nemigen figyelt rá, már egész másutt jártak a gondolatai.

Az ember volt vagy 120 kiló, ehhez képest még G.-nél is alacsonyabb, hordóalkatú, és igen szőrös. Fújtatott, lihegett embertelenül. Leült, cuccait is lerakta maga mellé. Nemsokára egy idős nővér bukkant elő, aki elvitte magával vérvételre.

Megint csend lett. Czifra tanár úr késik... biztos dugóba került, gondolta G., pedig aztán rohanok, messze dolgozott, Újpesttől Erzsébet több, mint egy óra, békávéval is, kocsival is.

A vérvételnek vége lett, visszajött a szuszogó. Levágta magát a kórházi ülésre, majd összeroskadt alatta, a mozdulattól G. is odébblöttyedt a szomszédos széken. Ültek, hallgattak.

Aztán G. törte meg a csendet:

- Na, így ünnep előtt, már alig lézengenek az orvosok...

- Igen, igen – kapott rajta a másik – csak nekem kell mindennap bejárnom emiatt a hülye vérvétel miatt.

- Miért kell Önnek, valami gyógyszert szed netán? – érdeklődött halványan G.

- Hát igen kérem. Syncumart kapok, tudja, vérhígítót, csak éppen rosszul állították be, a vérnyomásom is összevissza ingadozik, mértek a múltkor itt a kórházban 320-at... legyintett sokatmondóan.

- Mennyit, ember?? – hüledezett G. hát az már majd halálos, gondolom haza se engedték...

- Nem hát... folytatta a kövér nagyot fújva – nem bizony. Volt már trombózisom is. Hát kérem kapok mindenféle gyógyszereket, csak ezt most túllőtték egy kicsivel...

- Hát bizony, arra figyelni kell – bújt ki G-ből az egészségügy – nagyon nem mindegy hogy állítják ,tudja ez nem vérhígító, hígítani csak a festékeket lehet – nevetett – ez vér-al-va-dás-gát-ló – szótagolta a kövér bácsikának - na.

- És képzelje – intett a levegőbe az – azonnal fel is vittek az osztályra, már haza se mehettem. Úgyhogy. Elkezdtek ott vizsgálgatni, meg kezelgetni, de hát, micsoda betegek voltak ott... képzelheti.

- Hát igen – próbált kontrázni G. – ismerem a kórházi viszonyokat, sajnos, elég jól.

- Szóval én voltam ott a kápó, a szobafőnök – nevetett a fújtató – a többi beteg mind roggyantabb volt képzelje, a Feri bácsi 91 éves, már csak hörgött, mag nyafogott egész nap, hogy ez a baja, meg az. Nem akart felkelni... A többiek is csak szenvedtek. No. Aztán én rendet csináltam köztük.

G. egyre jobban élvezte az öreget. Mintha szárnyai nőttek volna...

- És akkor kérem szépen, volt ott járókeret, meg tolószék is. Mondtam nekik, tessék beleülni! Tessék felállni és járni. Úgyhogy rajtunk röhögtek az ápolók, meg az orvosok is. Mentünk a folyosón hárman, én középen a több mint kettőhuszas vérnyomásommal ügettem, mellettem jobbra a Feri bácsi a járókerettel, balra meg a másik öreg, már a nevét sem tudom, azt meg toltam a székével, úgy néztünk ki együtt mint egy vicc, gondolhatja – legyintett egyet, de nagyon lelkesen mesélt tovább – mondtam is nekik, ember!

...Élni kell, álljon fel mozogjon, mert különben meg fog halni! Tessék mozogni, mégha csak egy kicsit is, akkor is, tegyen már valamit saját magáért – most már egészen szélesen gesztikulált. – Így aztán még az igazgató úr is, mikor ott járt vizitelni, mondta is, biztos maga itt a szobafőnök, maradjon csak itt, jobban gyógyulnak a betegek...

Valami furcsa pillanat lebbent át a légen, G, ezt érezte, mintha egy finom kéz suhintott volna...

- Így van ez – mondta G., öreg rutinié módra – uram, a legjobbat tette velük, amit lehet...! – nevettek együtt.

Czifra tanár úr tűnt fel a folyosón és észrevette G-t – gyere, gyere – invitálta széles mosollyal a szobájába.

G. felpattant és indult is, aztán rájött hogy el kéne búcsúzzon újdonsült ismerősétől – uram – mondta elismerően – minden tiszteletem a magáé... és boldog ünnepet...

- Oké, és magának is minden jót – intett vissza a fújtató, százhúsz kilós, talpig szőrös angyal, karján a vérvétel vattájával. Kinézett szemüvege alól. Lehet, még sok dolgom lesz itt... gondolta magában.

(SzNG, Újpest, Károlyi Kórház, 2010. Karácsonyán)

Forrás: EgészségKalauz