A hálapénz visszaszorult, a kapcsolatok maradtak – így látják belülről az orvosok a magyar egészségügyet

A K-Monitor és a Magyar Orvosi Kamara közel kétezer orvos részvételével készült felmérése szerint a teljesítményértékelés és az átlátható előmenetel hiánya, a kapcsolati alapú érvényesülés, a beszerzési rendszer problémái, valamint az állami és a magánegészségügy összemosódása ma is alapvetően befolyásolják az egészségügy működését.

A kapcsolati tőke sokat számít

Az kutatás egyik legfontosabb megállapítása, hogy a pénzben adott informális előnyök helyét részben a kapcsolati tőke vette át. Míg a válaszadók 31 százaléka szerint a hálapénz gyakorlatilag megszűnt, további 61 százalék szerint pedig már csak ritkán fordul elő, az orvosoknak mindössze 3 százaléka gondolja úgy, hogy a jó ellátáshoz kizárólag a formális szabályok betartásával lehet hozzájutni. 65 százalék szerint a rendszer alapvetően formálisan működik, de a kapcsolatok számítanak, 31 százalék szerint pedig vannak helyzetek, amelyekben csak kapcsolatok segítségével lehet boldogulni.

Ez nem elszigetelt tapasztalat. A megkérdezettek kétharmadát, 66 százalékát az elmúlt egy évben legalább egyszer megpróbálta valaki ismeretség alapján befolyásolni, például soron kívüli ellátásért, időpontért vagy a szabályok rugalmasabb kezeléséért; 12 százalék rendszeresen találkozott ilyen kéréssel. Háromnegyedük szerint gyakori, hogy celebritások vagy közéleti szereplők soron kívüli, VIP-ellátáshoz jutnak, 73 százalék gyakori jelenségnek látja az ismerősök és rokonok soron kívüli ellátását, 70 százalék pedig a kapcsolatok révén szerzett előnyt az orvosválasztásban.

A teljesítmény helyett sokszor a lojalitás és a személyes kapcsolat számít

A kapcsolatok szerepe nemcsak a betegutakban, hanem az orvosok saját karrierjében is megjelenik. A felmérésben részt vevő orvosok 82 százaléka szerint nincs hatékony, teljesítményalapú értékelési rendszer az egészségügyben. 69 százalékuk úgy látja, hogy a vezetői pozíciókat gyakran nem a teljesítmény, hanem a lojalitás alapján töltik be, 63 százalék szerint pedig az előrejutás elsősorban személyes kapcsolatokon múlik.

Ehhez társul a visszajelzés hiánya. Az orvosok 54 százaléka úgy véli, kevés objektív visszajelzést kap feletteseitől és kollégáitól a munkája minőségéről, egyharmaduk még a betegektől érkező visszajelzést is kevésnek tartja. Amikor arról kérdezték őket, mi mindenen kellene változtatni, a válaszadók 92 százaléka említette az érdemalapú vezetőkinevezést, 84 százaléka a visszajelzési kultúra fejlesztését, 83 százaléka az átlátható előmeneteli rendszert, 80 százaléka pedig a teljesítményalapú értékelést és bérezést.

A kutatás ezen megállapításai egybecsengenek a MOK 2026 áprilisában közzétett vitairatával, amely, az orvosbárói struktúrák okozta problémákra hívta fel a figyelmet. A Kamara ebben az informális hatalom egyik alapjaként írja le a kapcsolati és lojalitási hálókat, amelyekben a karrier, a kutatási lehetőségek, a műtéti gyakorlat vagy az előléptetés egy-egy vezető személyes döntésétől válhat függővé. A MOK szerint a probléma nem egyszerűen egyes személyek magatartása, hanem az átláthatóságot, az elszámoltathatóságot és a teljesítményalapú működést biztosító intézményi garanciák hiánya.

A magánegészségügy az orvosok szerint sem jelent automatikusan jobb szakmai ellátást

A felmérés egyik leginkább figyelemre méltó eredménye a magánegészségügy megítélése. A megkérdezett orvosok mindössze 14 százaléka ért egyet azzal, hogy a magánellátás szakmailag jobb minőséget nyújt az államinál. A válaszadók 84 százaléka szerint komplikáció esetén a beteg visszakerül az állami rendszerbe, 79 százalék úgy látja, hogy a magánmunka szociálisan kevésbé megterhelő, 74 százalék szerint pedig a magánellátás gyakran eleve nem vállalja a komplikáltabb eseteket. Közel minden második válaszadó szerint előfordul, hogy bevételi szempontok miatt indokolatlan vizsgálatokat végeznek a magánszektorban.

Közben a két szektor határa sem világos. A válaszadók 68 százaléka találkozott már olyan helyzettel, amikor egy kórházi osztályon párhuzamosan zajlott köz- és magánellátás anélkül, hogy a kettő egyértelműen elkülönült volna; 22 százalékuk rendszeresnek lát ilyen eseteket. 39 százalékuk szerint egyes szereplők közfinanszírozott erőforrásokat használnak magáncélra. A kutatásból egyébként nem következik, hogy az orvosok elutasítanák a magánellátás létjogosultságát: 62 százalékuk indokoltnak tartaná, hogy szabályozott módon a közfinanszírozás bizonyos magánellátási formákra is kiterjedjen. Figyelemre méltó az is, hogy az válaszadók csupán 23 százaléka tartja elfogadhatónak, hogy a gazdasági érdekek egyre nagyobb szerepet kapjanak a gyógyításban.

Súlyos problémákat látnak a beszerzéseknél

Komoly problémákról tanúskodnak az egészségügyi beszerzésekre vonatkozó kérdések is. Ezekre azok válaszoltak, akik saját bevallásuk szerint rálátnak a beszerzési döntésekre – mintegy nyolcszáz orvos. 72 százalékuk szerint a jelenlegi központosított beszerzési rendszer hátrányosan érinti az ellátás minőségét, 66 százalék szerint a kiválasztott cégeknek gyakran vannak politikai vagy más kapcsolataik. Mindössze 25 százalék gondolja úgy, hogy a beszerzések során figyelembe veszik az orvosok szakmai visszajelzéseit, miközben 87 százalék már tapasztalt olyat, hogy a beszerzett eszközök minősége jelentősen rontotta a munkája hatékonyságát vagy a betegellátás színvonalát.

A MOK orvosbárói struktúrákról szóló vitairata ehhez kapcsolódóan az „eszközmonopóliumot” is az informális hatalom egyik formájaként írja le, és a megoldási javaslatok között független auditot szorgalmaz a beszerzések, a pályázati forráselosztások, valamint az állami–magán együttműködések területén.

Látják a problémákat, mégsem jelentenek – mert nem bíznak a rendszerben

A kutatás talán legfontosabb kérdése, hogy ha az orvosok ennyi visszásságot érzékelnek, miért nem kerül több ügy felszínre. A válaszadóknak kevesebb mint fele, 45 százaléka mondta azt, hogy valószínűleg bejelentene egy visszaélésre utaló esetet, és mindössze 12 százalék biztos abban, hogy ezt meg is tenné. Különösen figyelemre méltó, hogy a köz- és magánszektorban egyszerre dolgozók körében mindössze 38 százalék a becsült bejelentési hajlandóság – miközben ugyanez a csoport találkozik a leggyakrabban ismeretségi alapú befolyásolási kísérletekkel.

A hallgatás fő oka a válaszok alapján nem elsősorban a kollegialitás vagy a személyes félelem. 39 százalék szerint nincs biztonságos csatorna a bejelentésre, 36 százalék azért nem látja értelmét az egyéni fellépésnek, mert magát a rendszert tartja problémásnak, 33 százalék pedig arra számít, hogy úgysem történne semmi. Mindössze 12 százalék gondolja úgy, hogy saját intézményében hatékony visszaélés-bejelentési mechanizmus működik, és csak 17 százalék szerint biztosított a szakmai működés és a gazdálkodás átláthatósága.

A K-Monitor és a MOK kutatásának végkövetkeztetése szerint a hálapénz visszaszorítása óta eltelt időszak azt mutatja, hogy egy évtizedeken át stabilnak tűnő informális intézmény, mint a hálapénz is felszámolható. Az informális viszonyokat és a strukturális problémákat azonban sokkal összetettebb feladat lesz kezelni. A tanulmány szerint ezeket leginkább átlátható várólisták, megfelelő kapacitások és bérek, működő bejelentési csatornák és olyan előmeneteli rendszer csökkenthetné, amelyben az érdem nagyobb szerepet kap a lojalitásnál. Mindezekre azért is van nagy szükség, hogy az orvosok és az egészségügyi dolgozók számára vonzó, a betegek számára pedig ténylegesen hozzáférhető maradjon az egyébként szakmailag magas színvonalú ellátásra képes állami egészségügy.

A K-Monitor és a MOK online kérdőívét 2026 februárja és májusa között 1971 orvos töltötte ki; az adatokat nem, korcsoport és megye szerint súlyozták a 31 716 fős kamarai tagságra.

Ez is érdekelheti

Unoka Zsolt: Túl későn, túl keveseknek jut segítség, rendszerszintű változás kell a mentális ellátásban

Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en,Tiktok-on is!