Élet-halál helyzetben hogyan őrzik meg a lélekjelenlétüket az orvosok? Az orvos válaszol
Tisztelt Orvosok!
A kérdésem nem konkrét eü problémával kapcsolatos, inkább "behind the scenes" jellegű. A lányomnak másfél éve agyműtétje volt, ezért a kontrollok miatt rendszeresen találkozunk az idegsebésszel is. Jelenleg orvos szeretne lenni a lányom, pillanatnyi cékitűzése az idegsebészet. (Kora miatt még ezerfelé változhat). Kérte, hogy kérdezzük meg a képzés hosszát a sebésztől és hogy milyen készségek fontosak.
Ez meg is történt, a képzés hosszát tudjuk, azonban bár én azt hittem hogy egy orvosnál főleg a szorgalom és a gyomor a fontos, a sebész rávilágított egy új szempontra: stabil idegrendszer, mert ha túlvág, nem remeghet be a keze utána sem és pánikba sem eshet.
Az anno szükséges agyműtét előtti pánikban azt a provokatív kérdést tettem fel az orvosnak, hogy "kérem, győzzön meg, miért önre bízzuk a gyerekünk életét?", amire azt a választ kaptam és elnézést a szó szerinti idézetért: "mert elég ilyen típusú műtétet b...am el ahhoz, hogy tudjam, hogyan kell tökéletesen csinálni". Engem akkor ez nagyon megnyugtatott, mert azt mutatta, hogy nem csak alacsony rizikójú műtéteket vállalt, illetve tanult a hibáiból. A műtét a várakozásoknak megfelelően tökéletesen sikerült.
A kérdésem is főleg sebészekhez, illetve olyan területen tevékenykedő orvosokhoz szólna, ahol a "kis hiba" is nagy galibát okoz. A képzésnek része az a mentális felkészítés, hogy akár az orvos figyelmetlensége, akár a körülmények miatt a páciens meghalhat vagy maradandó, súlyos károsodást szenvedhet? A sebészek hogyan dolgozzák fel a veszteségeket? Hogyan sikerül azon a pengeélen táncolni, hogy empátiát is érezzenek a páciens felé, egyben ne borítsa be teljesen magánéletüket is egy-egy rossz kimenetel? (Laikusként itt a traumatológia, idegsebészet, onkológia, szülészet ugrik be, de egészen biztos, hogy vannak egyéb magas rizikójú területek, amik most nem jutottak eszembe)
Összesítve: élet-halál helyzetben hogyan tudják az orvosok megőrízni a saját lelki békéjüket?
A kérdés természetesen nem sürgős. Feltételezem, hogy más, laikus olvasók számára is érdekes lehet téma, ezért megköszönöm, ha megosztják, mi a szokásos eljárás, mentális technikák ilyen esetekben.
Az orvosok válaszai
Kedves Kérdező! Arc-állcsont-szájsebészként megszólítva érzem magamat, így bátorkodom válaszolni. A (nem csak a manuális szakmákban) szakorvosok képzése nem az egyetem befejeztével zárul, hanem akkor kezdődik csak igazán, miután az orvostanhallgatóból orvos lett.
Az egyetem egy általános orvosi tudást ad, de önálló munkavégzésre itt az ember még nem alkalmas, mindenképpen kell a felügyelet, bármilyen szakmát is választ az illető. Tapasztalat, hogy az elején még egy öltés behelyezése is életünk kihívása, de a manualitás tanulható és fejleszthető.
Ekkor még 2 év általános képzés következik (rezidens), majd szakmától függően 3-5 év (szakorvosjelölt) szakgyakorlati idő. Ezalatt az idő alatt manuális szakmákban a szakorvosjelölt folyamatos munkavégzés mellett tanulja meg az adott szakterület leggyakoribb, majd a ritkábban végzett műtéteit. Egy műtét során a szakvizsgáig minden esetben egy szakorvos felügyelete mellett operál a jelölt. Ahogy halad előre a szakképzésében, egyre bonyolultabb műtéteket végezhet, de minden esetben ott van a műtét során egy gyakorlott kolléga, aki felügyeli a beavatkozást és a felelősséget is vállalja egyben.
Saját tapasztalat, hogy kezdetben egyszerűbb varratszedéseket, majd kisebb beavatkozásokat, végül a nagyobb műtéteket kap az ember, a terhelés így folyamatos. Szakvizsgáig minden manuális szakmánál van egy kötelező penzum, amit telejesíteni kell az adott szakterület műtéti beavatkozásai közül.
Szakorvosként az ember már önállóan kepes dolgozni, de természetesen így is akadnak kihívást jelentő esetek, ahol rendszerint a tapasztaltabb kollégák segítségét kérjük.
Az nem hibázik, aki nem dolgozik. Így sajnos az orvos is hibázhat, történhet vérzés, fertőzés, szinte bármi. Egy műtét olyan, mint egy maratonfutás, a 42 km-en bármikor kiugorhat az ember bokája. A műtét során is bármely mozdulatban történhet persze hiba, de a szövődményeket tudni kell kezelni.
Alapvetés, hogy nem a szövődmény kialakulása a hiba, hanem annak a nem kezelése, vagy fel nem ismerése. Ezért is van minden műtét során legalább 2, de inkább 3 orvos jelen, hogy minden lehetséges bajt felismerjenek. Szövődmények, pl. vérzés ellátása eleinte nehéz feladat, de a 300. műtét után az ember megtanul vérzést csillapítani.
Értelemszerűen más mentalitás kell egy manuális szakmához, mint pl egy belgyógyásznak, de más egy kardiológus és egy labororvos beállítottsága is. Ahány ember, annyi habitus, ezért is szép az orvoslás, mert mindenki megtalálhatja a számára ideális szakmát az egyetem elvégzését követően. A sebészeknek a stresszes helyzetben nem szabad leblokkolni, de nem tudjuk annyira pontosan a farmakológiát, vagy az élettani alapokat, mint egy belgyógyász. Ellenben a saját szakterületünk anatómiáját álmunkból felkeltve is csukott szemmel lerajzoljuk lóról hátrafelé lekötött kézzel.
Ha pl. egy komolyabb vérzés van, egy manuális beállítottságú ember könnyebben átkapcsol "oldjuk meg" üzemmódba, ezért is választja ezt a szakmát. A stressz itt nem debilizál, hanem inkább felpörget. Jómagam is ha egy nagyobb daganatműtét során megsértem mondjuk a nagy nyaki vénát, vagy más eret, nem esek kétségbe, mivel a szakképzésem és eddigi munkáim során sokszor láttam már, egyből a megoldásra fókuszálok és a kollégákkal csapatként dolgozva megoldjuk a problémát.
Nekem a fő szakterületem a fej-nyaki daganatok sebészete és rekonstrukciója. Az onkológiai sebészetben a kudarcélmény sajnos része az életünknek, akármennyire is próbálkozunk, nem lehet, nem tudunk mindenkit megmenteni. Ilyenkor minden esetben megráz a dolog, de azonnal végiggongolom minden aspektusát, a műtét, az osztályos kezelés minden egyes lépését, ahol hiba léphetett fel. Végül a legtöbb esetben pl. arra jutunk, hogy szakmai hiba nem feltétlenül volt, a betegség volt előrehaladott állapotú/agresszívebb lefolyású, mint amire számítottunk. Fontos a rendszeres önreflexió, mindig alázattal kell a szakmánk felé fordulni, mert akkor jön az igazán nagy pofon, ha azt hisszük, mindent meg tudunk csinálni.
Régi mondás, hogy a sebész tudja hogy kell operálni, a jó sebész tudja mikor kell operálni, a nagyon jó sebész pedig tudja, mikor NEM kell operálni. Ehhez viszont nem tankönyveket kell megtanulni, hanem sajnos az élet hozza el ezt a tapasztalatot.
Összefoglalva alapvetően az ehhez passzoló temperamentumú emberek választják a manuális szakmákat, akik bírják az ezzel járó stresszt, hogy hirtelen/gyorsan kell dönteni adott helyzetekben. Ezt a gyakorlatot az évek hozzák el és a tapasztalat, ezt semmilyen tankönyvből nem lehet megtanulni, de csapatban jó dolgozni. Kudarcélmények, szövődmények tarkítják az ember útját, de ennek a lehetőségét a csapatban végzett munka hatékonyan minimalizálja. Ezeken tudni kell úgy túltenni magunkat, hogy a hibákból tanuljunk. Ha pedig valamiről úgy érezzük, hogy meghaladja a képességeinket, sosem késő segítséget kérni. A mai napig elődordul velem is, hogy kollégáktól tanácsot kérek és ez fordítva is igaz. Az orvoslás minden ága szerintem gyönyörű hivatás és azt, hogy milyen szakterületben mélyül el az ember alaposan, bőven ráér az egyetem utolsó éveiben kitalálni.
És nagyon fontos a hivatásunk mellett egy olyan hobbit kitalálni, amely segít feltöltődni a stresszes helyzetek után. Van, aki futni szeret, van aki sakkozik (), van, aki küzdősportokat űz, vagy túrázik. A legfontosabb, hogy örömmel töltse el és ìgy meglegyen a munka és a szórakozás egyensúlya is. Így a legkönnyebb megőrizni az empátiát is a betegek felé.
Kedves kérdező! Én annyiban egészíteném még ki ezeket a gondolatokat, mint nő és nőgyógyász , hogy éppen a stressz és az egyensúly érdekében , az egy fontos aspektus lesz még, hogy olyan családja legyen majd a lányának, ahol egyszerre lehet anya és orvos tudjuk , hogy bizonyos lemondás van a kötelességek érdekében , de ha ezt a férje majd úgy kommunikálja a család fele , akkor az sokat segít , hogy ne konfliktus forrás legyen, hanem pl a gyermekük büszkén mondhassa , az én anyukám orvos ! plusz , a jó tapasztalatot látva , hátha utána egy újabb kishölgy választ majd tudományos pályát
Nekem "hogyan dolgozzuk fel" témában van saját sztorim
Kezdte a hozzászólásában egy másik orvos: frissen végzett orvosként,a gyerekpszichiátria rezidens képzés keretében voltam a koraszülött-intenziven is egy kis időt, és csodálkozva kérdeztem a kolléganőt, hogyan lehet azt bírni, hogy itt a leggondosabb munka ellenére is ennyi pici baba meghal a kezeik között, és akkor mondott ő egy számomra nagyon erős mondatot, "nem őket nézzük, ha mi nem lennénk itt, ezek közül a picúrok közül az összes meghalna. Mindegyik, amelyik életben marad, nyereség".
Ezt a szemléletet az én kevésbé veszélyes szakterületemen is tudtam használni, főleg a kiégésközeli állapotokban...
Kedves kérdező! Utolsó adalék szemész szakorvosjelölt szerénységemtől. a szemészet területén felbecsülhetetlen értékű segítséget jelentenek a szimulátorok. az elmúlt évek technológiai fejlődésével - különösen AI és VR területen - döbbenetesen élethű sebészeti high-tech szimulátorok jelentek meg, az ezekkel való gyakorlás kincset ér. ugyanakkor egy lelkes medika kezében kitűnő low-tech szimulátor lehet egy narancs vagy banán is. interneten rendelhetők a professzionális eszközökkel ekvivalens gyakorló szettek, de kedves sebész/műtőasszisztens ismerősöknél is lehet érdeklődni leselejtezett eszközök után, ezekkel és némi YouTube asszisztenciával akár holnap 'műtőasztalhoz' állhat a hölgy. nem mellesleg pedig a legtöbb traumatológia sebellátója szeretettel várja az ambiciózus hallgatókat alkoholizmusvilágbajnok kis hazánk előre érzéstelenített sérültjeinek ellátásához segédkezni.
Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a Twitter-en is!
