„Gyógyíthatatlan rákos beteg vagyok – de a haláltól nem félek”
Annie rákbetegsége nem gyógyítható, de békésen elfogadta a helyzetet.
- Amikor tavaly nyáron közölték velem, hogy a daganatos betegségem nem gyógyítható, magamat is megleptem. A legtöbben ilyenkor pánikot, kétségbeesést, nagy zokogást képzelnek el. Nálam azonban egyik sem történt meg. Megdöbbentem, ez igaz, de a sokk mögött egyfajta szokatlan nyugalom volt jelen - meséli Annie. - Utólag megértettem, miért. Azért, mert nem a haláltól féltem.
Sőt, soha nem is tekintett rá igazi fenyegetésként. Inkább emlékeztetőnek látta: annak csendes bizonyítékaként, hogy az élet éppen attól értékes, mert véges. Állítása szerint azonban ez a gondolat persze nem mindig volt ilyen tiszta benne.
- Gyerekként a halál inkább elvont fogalom volt, egészen addig, amíg tizenkét évesen elveszítettem a macskámat. Akkor szembesültem először azzal, hogy ami elmúlik, az végleg eltűnik. Fájt, sírtam, gyászoltam – de valahol természetesnek is éreztem. Beteg volt, meghalt, ez volt az élet rendje.
Néhány évvel később a nagymamáját vesztette el. Nem volt hangos gyász, nem volt drámai jelenet, csak egy mély, csendes szomorúság. A családjában a halál sosem volt tabu, de nem is volt állandóan téma. Megtörtént, elfogadták, és az élet ment tovább.
- Ahogy felnőttem, kialakult a saját viszonyom ehhez a kérdéshez. Nem hiszek a túlvilágban, és sosem hittem igazán. Nem azért, mert elutasítanám a vallást vagy a spiritualitást, hanem mert számomra a halál inkább hasonlít az elalváshoz: nincs tudat, nincs érzékelés, nincs hiányérzet. Ha egyszer bekövetkezik, nem fogom „tudni”, hogy megtörtént.
És ebben számára van valami megnyugtató.
- Ha mégis tévednék, és létezne egy békés, szeretettel teli folytatás, annak csak örülnék. Ha lehetne egy pillangó vagy egy madár formájában visszajelezni a szeretteimnek, hogy minden rendben van, boldogan megtenném. De nem kapaszkodom ebbe a gondolatba ahhoz, hogy nyugodt legyek.
Nem gyógyítható a daganat
2024 júliusában, hónapok vizsgálatai után az onkológusa kimondta: a daganat már a csontjait is érinti, nem gyógyítható. A hangja nyugodt volt, teret adott a csendnek. Annie meglepően higgadt maradt. Elmondása szerint nem azért, mert nem értette a helyzet súlyát, hanem mert nem érezte értelmét az ellenállásnak.
- Néhány nap múlva megszületett bennem a döntés: elfogadom a kezelést, amit felajánlanak, és a maradék időmet nem félelemmel, hanem tartalommal töltöm meg. Olyasmikkel, amiket mindig halogattam. Utazással, színpaddal, új élményekkel, beszélgetésekkel – akár a halálról is.
Elmesélte, azóta sok furcsa párbeszédben volt része. Egy barátnője például bevallotta, hogy számára a legnagyobb félelem az, hogy egyszer „nem lesz”. Hogy megszűnik létezni.
- Megkérdeztem tőle: ha nincs tudat, akkor honnan tudná? Éppen ez ijeszti meg – mondta. Az ismeretlen. Értem ezt a félelmet, de nem osztom. Nem tudok aggódni amiatt, amit nem leszek képes érzékelni.
- Nemrég egy temetésen ültem, emlékek, könnyek és nevetések között. Egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy „hamarosan én következem”. Inkább azt figyeltem, mi tesz egy búcsút igazán emberivé: a történetek, a képek, a közösen megélt pillanatok felidézése. És igen, ötleteket is gyűjtöttem – magamnak.
Az elmúlt időszak sok gondolkodnivalót adott. És egy meggyőződést is: ha társadalomként többet beszélnénk a halálról – nem suttogva, nem félve, akár humorral is –, talán kevesebb lenne a szorongás. Talán bátrabban élnénk.
- Mert a halál az egyetlen biztos dolog az életben. Mindannyiunkkal megtörténik. És ha képesek vagyunk szembenézni ezzel az igazsággal, akkor talán teljesebben élünk, mélyebben szeretünk, és könnyebben engedünk el.
A férfi azt hitte, csupán székrekedése van – majd két héttel később meghalt
Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en,Tiktok-on is!
