Örömhormon vagy sem? Ezt a dolgot szinte mindenki rosszul tudja a dopaminnal kapcsolatban

Ez az, amit a legtöbben félreértenek a dopaminnal kapcsolatban, amikor örömhormonként tekintenek rá.

A dopamint – amelyet néha „örömvegyületnek” is neveznek – gyakran félreértjük. Egy orosz származású neurobiológus, a New York-i Egyetem (NYU) adjunktusa, Nyikolaj Kukuskin alaposan körbejárja, mit tesz valójában az agyunkkal ez a sokat emlegetett, mégis sokszor félreértelmezett neurotranszmitter.

Az agyunk elképesztően hasznos eszköz. Mégis úgy tűnik, mintha valami elromlott volna a vele való viszonyunkban, azt érezve, hogy háborúban állunk önmagunkkal. Olyasmit akarunk, amit nem kaphatunk meg – és olyasmire vágyunk, amit, ha őszinték vagyunk magunkhoz, talán nem is akarnánk.

A rossz döntések rabjaivá válunk, miközben a jó dolgok iránt lassan kihűl az érdeklődésünk. Töprengünk, rágódunk, megszállottan gondolkodunk, morgolódunk, megbánjuk a történteket. Mintha mindig az életünk egy teljesebb, jobb, természetesebb változatát próbálnánk elérni – és közben soha nem érnénk oda - foglalta össze a problémát a tudós a BBC hasábjain.

Miért billenünk ki ennyire a saját agyunk működéséből?

Úgy tűnik, ennek jelentős része egy különleges, ám gyakran félreértett neurotranszmitterhez, a dopaminhoz köthető. A dopamin a szervezetünk egyik legfontosabb „eszköze” arra, hogy többet követeljen tőlünk: mozgásban tartson, hajtson, új célok felé lökjön.

Az evolúció az innovároroknak kedvez

Az evolúció a nyughatatlanokat, az elégedetleneket, az újdonságra vágyókat részesíti előnyben: azokat, akiket a „többről” szóló víziók nem hagynak nyugodni. Könnyű belecsúszni abba a gondolatba, hogy modern emberként a létünk természetellenes, és épp ezért nem tudjuk felismerni azt az ősi boldogságot, amelyen talán valaha mindannyian osztoztunk.

A barlanglakóknak nem volt sült krumplijuk, így nem kellett az elhízás miatt aggódniuk, és nem kellett magukat rákényszeríteniük az edzőteremre. Boldogan járhatták az erdőt, rostban gazdag dióféléket és bogyókat gyűjtve. Nem volt pénzük, munkájuk, házasságuk, vallásuk vagy drogjaik, így – a képzelet szerint – nem volt egyenlőtlenség, erőszak, féltékenység, hierarchia vagy függőség sem. És csak akkor vált az életünk ennyire ellentmondásossá a biológiai szükségleteinkkel, amikor elhagytuk ezt a vadászó-gyűjtögető paradicsomot a mezőgazdaság és a civilizáció csábításaiért.

Őseink ugyanolyan morcosak lehettek, mint olykor mi

Csakhogy ez a gondtalan múltról szóló elképzelés valójában nem áll meg a lábán. Nem sokat tudunk vadászó-gyűjtögető elődeink pszichológiájáról, de egy dologban aligha tévedünk: ugyanolyan morcosak és nyugtalanok lehettek, mint mi. Az élettel való frusztrációnk nem új keletű. Sőt, bizonyos értelemben „szándékos”: egy olyan program része, amely jóval mélyebben gyökerezik, mint maga a civilizáció – sőt, még az emberi fajnál is ősibb.

Ez a program az, ami állandóan bosszant, ugrat, piszkál bennünket, mintha egy ősi, állatias múlt hangja suttogná a fülünkbe: az életben több van annál, amid most van. Nem arra vagyunk „kitalálva”, hogy elégedetten megálljunk. Arra vagyunk kitalálva, hogy többet akarjunk.

Ahhoz, hogy megértsük, miért, érdemes megnézni, miként húz két irányba az agyunk két nagy rendszere: az agykéreg és a jutalmazási rendszer – benne a dopaminnal.

Az agy dopamin nélkül

Az agykéreg az agyunk univerzális megértő gépezete. Felépíti számunkra a valóság modelljét, majd megpróbálja azt összehangolni a külvilággal – vagy, ha úgy adódik, a külvilágot igazítani a modellhez. Nem feltétlenül a pontos elemzésre törekszik, hanem arra, hogy a valóság és az elvárásaink a lehető leginkább egybeessenek, akármi áron.

Ennek a „maximális összehangolódásnak” azonban van egy nyilvánvaló csapdája, amit néha „sötét szoba problémának” neveznek. Ha az agykéregnek tényleg csak a belső koherencia számítana, akkor logikus lenne azt gondolni: a legegyszerűbb út a teljes összhanghoz az, ha találunk egy sötét sarkot egy sötét szobában. Elvágunk minden érzékszervi bemenetet – és többé semmi sem szorul magyarázatra, kiigazításra, újraértelmezésre.

Az agy dopaminnal

A mechanizmus azonban láthatóan nem teljes. Kell lennie valaminek, ami kirántja a kérget a tapasztalatlanság sötét szobájából, és belelöki az újdonság, a meglepetések, a célok és az eredmények világába. És valóban: az agyban működik egy másik „modul”, amelynek épp ez a lényege. Ezt nevezzük jutalmazási rendszernek, és ennek egyik fő eszköze a dopamin: az a jelzőanyag, amellyel a döntéseinket és motivációinkat terelgeti. Ez az eszköz egyszerre csodálatosan okos – és olykor ijesztően ördögi. A dopamin az, ami előre viszi az embert.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, azt a legérthetőbben talán a hiányán keresztül lehet megmutatni. Van egy rejtélyes betegség, az encephalitis lethargica, amely 1915 és 1926 között söpört végig a világon: hátborzongató esettanulmány. Valószínűleg egy gyakori torokfertőzés szövődménye lehetett, amely a betegek kis részénél olyan immunreakciót indított be, amely az agyat támadta meg. Az érintettek letargikus állapotba kerültek – nem egészen kómába, inkább egyfajta reagálás nélküli ébrenlétbe.

Néhány beteg időnként kiejtett egy-két szót; mások elkaptak egy labdát, ha feléjük dobták; megrágták az ételt, ha a szájukba tették – de maguktól soha nem nyúltak az ételért. Ma már tudjuk: ez az állapot különösen a substantia nigrát érintette, azt az agyterületet, amely a dopamintermelés egyik központja.

Az egyik beteg egy fiatal, vagyonos New York-i társasági hölgy volt, akit később Rose R. álnéven emlegettek. 1926-ban „elaludt”, és egy rémálom gyötörte: úgy érezte, egy bevehetetlen várba zárták. A rémálom megszakítás nélkül 43 éven át tartott.

Oliver Sacks, az akkoriban még fiatal New York-i neurológus 1969-ben a bronxi Mt Carmel Kórházban mintegy 80 encephalitis lethargicás beteg – köztük Rose R. – ellátását kapta feladatul. Feltűnt neki, hogy a tünetek bizonyos pontokon a Parkinson-kór szélsőséges változatára emlékeztetnek, ezért úgy döntött: kipróbálja náluk az L-DOPA nevű szert, egy akkoriban ígéretesnek tartott új kezelést. A terápia megkezdése után néhány napon belül a betegek – köztük Rose R. is – felébredtek, felálltak, járkálni kezdtek, és beszélgetésbe elegyedtek a döbbent kórházi személyzettel.

A dopamin eltávolítása az agyból nem egyszerűen megbénítja azt. Inkább „sötét szobába” helyezi: egy tétlenségi, tapasztalatlan állapotba, ahol nincs belső késztetés a cselekvésre.

Sacks legnagyobb meglepetésére az ébredés rövid életűnek bizonyult. Rose esetében nagyjából egy hónapig tartott. Néhány beteg tovább bírta, de az állapotuk végül elkerülhetetlenül romlott. Rose rémálma csak 1979-ben ért véget: egy falat félrenyelése miatt megfulladt.

Az L-DOPA – a gyógyszer, amellyel Sacks ideiglenesen „életre keltette” Rose R.-t – a dopamin előanyaga, prekurzora. Bár Sacks akkor még nem ismerte a pontos mechanizmust, az encephalitis lethargica későbbi kutatásai alapján ma már következtethetünk arra, mi történhetett. A substantia nigra jelentős része elpusztult, de néhány idegsejt túlélhette. Ezek a megmaradt neuronok képesek voltak az L-DOPA-t valódi dopaminná alakítani. Rose agya pedig, amelyet évtizedekig megfosztottak ettől az anyagtól, és a legkisebb mennyiségére is túlérzékennyé vált, drámai aktivitáskitöréssel válaszolt – innen a múló felébredés. Aztán az agy újrakalibrálódott, és a dopamin csekély utánpótlása már nem bizonyult elégnek a normális működéshez.

A nem akarás állapota

Az encephalitis lethargica lényegében azt mutatja meg, mi történik, amikor az agy kifogy a dopaminból: leáll. A dopamin kivonása nem egyszerű bénulást okoz, hanem egyfajta „nem-akarás” állapotát – egy tétlen, tapasztalatlan létet, amelyben az agy nem érez késztetést semmire. Minden, amit az alapvető reflexeken túl teszünk – például hogy önként nyúlunk az ételért, nemcsak rágunk, amikor a szánkba kerül –, dopaminhoz kötött motiváció. Mindannyian "sötét szobában lennénk", ha ez a vegyi anyag nem áramlana folyamatosan az agyunkban. Ehelyett alig várjuk, hogy ébren töltött óráinkat tevékenységgel töltsük meg. És ebben a dopaminnak óriási szerepe van.

Akkor mégis a dopamin „hibája”, hogy nap mint nap küzdünk önmagunkkal, és gyakran épp a rossz dolgokra vágyunk? Ha az a feladata, hogy motiváljon, miért tűnik úgy, mintha olykor kifejezetten rosszul végezné a munkáját? A válaszhoz azt kell megértenünk, mit is csinál pontosan a dopamin.

A dopamin nem egy „élvezeti vegyszer”

A dopamint a legegyszerűbben „örömkémiai anyagként” szokás elmagyarázni. Elsőre csábítóan érthető – mégis félrevezető. A gond az, hogy a dopamin valójában nem maga az öröm.

Ha van ismerőse, aki Adderallt szed (ADHD kezelésére alkalmazott gyógyszer, amely úgy hat, hogy a dopaminrendszer működését fokozza), valószínűleg arról számol be, hogy jobban tud koncentrálni, produktívabb, „zónába kerül” – de nem arról, hogy eufóriát él át. Patkánykísérletek hasonló képet mutatnak: az amfetamin injekció (ugyanabba a gyógyszercsaládba tartozó szer, mint az Adderall) arra készteti az állatokat, hogy keményebben dolgozzanak a jutalomért, de nem növeli az élvezetet – legalábbis az örömre és undorra utaló mimikai és mozgásos reakcióik alapján.

Egy kissé kifinomultabb, de még mindig közérthető megközelítés szerint a dopamin inkább egy „csináljon ebből többet” jelzés. Nem az élvezetről szól, hanem a tanulásról és a memóriáról: segít az agynak emlékezni arra, mely cselekvések vezettek sikerhez.

Ahol dopamin szabadul fel, ott az emlékek stabilabban rögzülnek – mintha a dopamin azt üzenné az agynak: „a jövőben csináljon többet abból, amit most csinált”. Ennek talán legtisztább példája a készségfejlesztés, amely nagyrészt a bazális ganglionok nevű agyi területen zajlik.

Amikor például valaki táncolni tanul, a dopamin mintegy „kiválogatja” a sikeres mozdulatokat, és halmazként, egységes kombinációként őrzi meg őket. Ez a kombináció később egyben indítható el, közvetlenül a bazális ganglionokból, anélkül, hogy az agykéregnek minden egyes mozdulatot külön „végig kellene gondolnia”. Egy gyakorlott táncosnak elég a kontextusra – a dal adott pillanatára – ráhangolódnia, és a mozdulatsor tudatos kontroll nélkül „kibomlik”. Ezt hívjuk izomemlékezetnek – pontosabban bazális ganglionemlékezetnek –, amelyet dopaminjelekkel tárolunk, miközben a rendszer fokozatosan finomítja a sikeres mozgáskombinációkat.

A „csináljon ebből többet” logika nem áll meg a mozgásoknál

Kiterjed más agyterületekre is, amelyek dopamint fogadnak – így az agykéregre is. A dopamin akkor szabadul fel, amikor valami sikerül; megerősíti azokat az idegsejteket és kapcsolataikat, amelyek a sikerhez vezettek; így az agy később újra és újra visszatér ezekhez az útvonalakhoz.

Az agykéregben ez nemcsak a cselekvő neuronokhoz való visszatérést jelentheti, hanem azokhoz is, amelyek „gondolkodnak” róla – vagyis a „csináljon ebből többet” elve a gondolatokra is kiterjedhet, ha azokat sikeresnek, hasznosnak éljük meg. Ha például hirtelen rátalál egy megoldásra, egy felismerésre, dopaminlöketet kap, és az ebben részt vevő neuronok kapcsolatai megszilárdulnak. Legközelebb a felismerés könnyebben „jön”. Ha egy dalban egy sor különösen megérinti, dopaminjel erősítheti az ehhez kötődő mintázatot – és másnap reggel akár azzal a nyomasztóan ismerős érzéssel ébredhet, hogy ugyanaz a dallam ismét „beleragad” a fejébe.

A dopamin a váratlan sikerre hajt igazán

Az agykéreg és a dopamin pontos kapcsolata mindmáig az idegtudomány egyik nagy, megoldatlan kérdése. Mindezek alapján azonban a dopamin úgy tűnik, abban segít, hogy az agy kiválassza a leghatékonyabb cselekvéseket és gondolatokat egy cél eléréséhez: „ebből csináljon többet” – jelezve, mikor teljesült valami, amit fontosnak ítél.

Csakhogy van egy csavar. A siker nem mindig vált ki dopaminlöketet. Valójában nem is akármilyen siker az, amely a legerősebben megmozgatja a dopaminrendszert, hanem a váratlan siker.

Majmokon és patkányokon végzett kísérletek arra utalnak, hogy a dopaminfelszabadulás sokszor nem magával a jutalom tényleges megérkezésével esik egybe, hanem a meglepetéssel: minél váratlanabb a siker, annál több dopamin szabadul fel. Ez gyökeresen átírja a „csináljon ebből többet” képletet. A dopamin inkább egy „jobb, mint várta” jelzés, míg a csökkenése azt üzeni: „rosszabb, mint várta”.

Ez jóval árnyaltabb magyarázatot ad arra, mit csinál a dopamin, mint az „örömkémia” vagy a „több kell belőle” leegyszerűsítése. Csakhogy ezzel vissza is jutunk a sötét szoba problémájához.

Ki dönti el, mi számít „vártnak”, és hogy az, ami éppen történik, jobb vagy rosszabb annál?

Az agykéreg. Nincs más agyterület, amelynek elég információja volna például ahhoz, hogy összerakja: mi az a pénz – márpedig az emberi agy számára a pénz megbízható dopaminforrás. Vagyis az agykéregnek kell jeleznie a jutalmazási rendszer felé, ha valami a vártnál jobban alakult – és cserébe dopamint kap.

De hát nem épp az agykéreg célja az, hogy a valóságot összehangolja az elvárásokkal, és elégedett legyen, ha minden „stimmel”? Akkor mi készteti arra, hogy dopamininfúziókkal stimulálja saját magát? Ismét a sötét szoba problémája. Ha a dopamintól elvesszük az egyszerű „örömérzet” szerepét, már nem is olyan egyértelmű, miért hajszoljuk azokat a dolgokat, amelyek dopamint váltanak ki – vagy tulajdonképpen miért vágyunk bármire egyáltalán.

„Döntse el!”

Ez ma is aktív kutatási terület, és úgy tűnik, az agykéreg és a dopamin közötti pontos kapcsolat valóban az idegtudomány egyik legnagyobb megoldatlan kérdése. Ami az én értelmezésemet illeti: könnyen lehet, hogy a jövőben kiderül, tévedés.

Gyaníthatóan az agykéreg alapvetően a dopamin minimalizálására törekszik – ahogy általában a saját aktivitását is igyekszik takarékra venni. Ironikus módon mégis, valahányszor olyan helyzetet észlel, amelyet váratlanul sikeresnek ítél, dopaminjelzést kap – mintha a rendszer saját magát csomózná össze.

Ahelyett, hogy ezt a dopaminlöketet pusztán pozitív, kellemes jelként értelmeznénk, talán logikusabb felszólításként felfogni: „döntse el ezt”, vagyis: fejtse meg. Az agykéreg számára a „fejtse meg” azt jelenti, hogy a valóságot és az elvárásokat összehangolja – ezt pedig megteheti úgy, hogy a valóságot alakítja át, vagy úgy, hogy az elvárásait módosítja. A sejtésem az, hogy a dopamin az erőegyensúlyt a valóság megváltoztatása felé tolja: cselekvésre kényszerít bennünket, ahelyett, hogy belenyugodnánk a dolgok jelenlegi állásába. Ugyanakkor jelenleg nem ismerek olyan kutatást, amely ezt egyértelműen bizonyítaná.

A dopamin „döntse el ezt” típusú jelzésként való felfogása azonban jól magyarázza mind az amfetaminok emberekre gyakorolt hatását, mind a dopaminhiány következményeit rágcsálókban. Megmagyarázza, miért okozhat az Adderall „alagútlátást” egyes betegeknél. Azt is, hogy az alacsony dopaminszint miért járhat motivációhiánnyal.

És talán azt is, miért vagyunk olyan különösen megszállottak a bizonytalansággal kapcsolatban.

A galambok és a jutalomérzés

Ez nem csak emberi sajátosság. A témával kapcsolatos klasszikus vizsgálatokat galambokon végezték, és azóta más állatokon is megismételték. Adnak a galambnak egy gombot, amit csipkedhet, és ezért jutalmat kap. Aztán változtatni kezdik, hány csipkedés kell egy jutalomhoz. Minél több csipkedésre van szükség – mondjuk 50-re vagy 100-ra jutalmonként –, annál fáradtabbnak tűnnek a feladat végén, és annál kevésbé lelkesek a folytatásért.

De ha a szám kiszámíthatatlan, a galambok nem állnak meg. Csipkednek, csipkednek és csipkednek, szinte megszállottan, függetlenül attól, milyen ritkán kapnak jutalmat. Nem maga a jutalom hajtja őket, hanem az, hogy van egy minta, amit még nem fejtettek meg.

És innen lesz még érdekesebb. Tegyük fel, hogy ismét betesz néhány galambot egy kalitkába, felszerel egy gombot, de ezúttal a jutalmat teljesen véletlenszerű időpontokban adja – függetlenül attól, hogy a galamb csipked-e. Nem sokára néhány galamb elkezdi csipkedni a gombot. Végül mindegyik. Mind megpróbál mintát találni ott, ahol nincs minta – és lassan elhiszik, hogy ők „okozzák” a jutalmat.

Emiatt addiktív a szerencsejáték és a közösségi média

A téma sokaknak talán fájdalmasan ismerős: pontosan ezért addiktív a szerencsejáték és a közösségi média: nemcsak a pénzbeli vagy társas jutalmak miatt, hanem a kiszámíthatatlanságuk miatt is. Soha nem tudhatja, melyik Instagram-fotója kap sok lájkot, vagy melyik TikTok-videója válik virálissá. A kaszinók és a közösségi platformok ráadásul felerősítik ezt az élményt azzal, hogy a jutalmakat sokszor véletlenszerűen „szórják” – mintha pontosan értenék a galambkísérletek logikáját. Képzelje el, milyen lenne, ha az összes „lájk” hetente egyszer, egy meghatározott időpontban érkezne meg, egyszerre. Valószínűleg inkább rettegne attól a naptól: aligha érezné jobbnak a vártnál – inkább többnyire rosszabbnak.

Ebből a nézőpontból kezd világossá válni, miért tűnik a motivációnk annyira kiszámíthatatlannak, bármit is teszünk

A dopamin nem osztja fel a világot „jóra” és „rosszra”. Ez túlságosan egyszerű lenne: csinálja a jót, kerülje a rosszat, és mindig motivált marad. A dopamin inkább a váratlan sikert jelzi – bármit is jelentsen az –, és azt üzeni: „fejtse meg, hogyan lehet ez mindig siker, hogy többé ne legyen meglepetés.”

Ez elsőre lehangolóan hangozhat. Ha a dopamin valóban ezt üzeni, akkor hosszú távon bármit csinál, egy idő után megunja, és elégedetlenkedni kezd – és talán épp ez a lényeg. De van ennek egy másik, jobb olvasata is. Az unalomtól való félelem, az elégedetlenség kísértete az, ami új dolgokra késztet bennünket. Az új dolgok pedig egyben a váratlan meglepetések felfedezésének útjai: azoknak a ritka, kiszámíthatatlan örömmorzsáknak, amelyek miatt mégis érdemes élni.

Evolúciós szempontból ez briliáns rendszer

Képzeljen el két állatot: az egyik tökéletesen elégedett azzal, amije van, a másik könnyen megunja magát, és folyamatosan többet keres. Melyiknek van nagyobb esélye hosszú távon túlélni? A dopamin valójában fogadás az elkerülhetetlen jövőbeli változásokra. Az evolúció a nyughatatlanoknak, az elégedetleneknek, az újdonság után sóvárgóknak kedvez, akiket a többről szóló víziók gyötörnek – mert ez nem engedi őket letelepedni, és végső soron nagyobb eséllyel segíti őket a sikerhez.

"Ami a lelki békét illeti – nos, az nélkül is lehet élni" - fűzi hozzá a Nyikolaj Kukuskin.

Kapcsolódó cikk

Dopamincsapda a kapcsolatokban – így ismerheti fel és léphet ki az érzelmi függőségből

Felhasznált irodalom:

• A cikk Nyikolaj Kukuskin „Egykezes tapsolás” című könyvének egyik részletén alapul, amely először 2025 októberében jelent meg angolul.

Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en,Tiktok-on is!