„Csak a teljes sötétség volt” – Megszólaltak azok, akik kómában feküdtek: megrázó történetek arról, mit éltek át

Vajon mit él át valaki, miközben napokig vagy akár hetekig kómában fekszik? Hallja a szerettei hangját? Álmodik? Vagy egyszerűen megszűnik számára a világ? Egy Reddit-felhasználó ugyanezt a kérdést tette fel azoknak, akik már átélték ezt a különleges állapotot. A válaszok egyszerre megrázóak, elgondolkodtatók és meglepően sokfélék. Volt, aki teljes sötétségről beszélt, mások élénk hallucinációkról vagy a külvilág hangjainak foszlányairól számoltak be. A Huffingron Post ebből szemezgetett.

Az eltűnt hetek és az ismétlődő kérdések

"Tizenéves koromban szívrohamot kaptam, ami után körülbelül két hétig kómában feküdtem. A klinikai halál állapotában voltam, több mint egy órán át. Sokan kérdezik, hallottam-e, ahogy a családom beszél hozzám, vagy álmodtam-e valamit. A válaszom: nem. Egy hatalmas emlékezetkiesésem van, ami nagyjából két héttel a kóma előtt kezdődik, és az »ébredést« követő első hétig tart. Az ébredést pedig azért teszem idézőjelbe, mert miután először magamhoz tértem, feltettem egy csomó félig összefüggsettelen kérdést, majd visszazuhantam a kómás állapotba. Amikor újra felébredtem, pontosan ugyanazokat a kérdéseket tettem fel, hajszálpontosan ugyanabban a sorrendben. Ezt egymás után hatszor vagy hétszer ismételtem meg. A kóma még csak nem is sötétség volt – egyszerűen a semmi. A legnehezebben azt tudtam feldolgozni, hogy már október közepe jár, miközben az utolsó emlékeim még szeptember végéről származtak.”

A nyújtószerkezet réme

„Egy súlyos kerékpáros balesetet követően három napig voltam kómában. Amikor felébredtem, fogalmam sem volt, miért vagyok ott, vagy mi hangzott el körülöttem. Ez volt életem legfélelmetesebb helyzete, de magára a kómára egyáltalán nem emlékszem. Arra eszméltem, hogy a szüleim ott állnak mellettem a kórházban, a testem pedig fel van függesztve egy nyújtószerkezetre – ez a látvány sokkal jobban megrémisztett mindennél.”

Kikötözött kezek a sötétségben

„Tizenhét évesen volt egy rohamom, ami után három napra mesterséges kómába helyeztek. Őszintén szólva semmire sem emlékszem belőle. Csupán felsejlenek pillanatok, ahogy ki-be csúszkálok a mély altatásból, próbálom kirántani a lélegeztetőcsövet, és éreztem, hogy a kezeim hozzá vannak kötve az ágyhoz, hogy ne tudjam megtenni. Amikor végleg magamhoz tértem, a kómában töltött időből semmi sem maradt meg. Még arról sem volt tudomásom, hogy időközben átszállítottak egy több mint 160 kilométerre lévő kórházba. Csak a teljes sötétség volt – se álmok, se fények, se hangok, egyszerűen a semmi.”

Újraépített élet

„Egy súlyos agysérülés miatt tizenegy napig voltam kómában. Sem a kómás állapotra, sem az ébredésre nem emlékszem. Több évnyi emlékem teljesen törlődött, és az agyam csak körülbelül hat héttel az ébredés után kezdett el újra eltárolni információkat. A környezetem szerint a személyiségem is megváltozott. Az életem szinte minden területét újra kellett építenem. Szörnyű időszak volt, mégis talán jól alakult így... Bár hazudnék, ha azt mondanám, nem fordul meg néha a fejemben, milyen lenne az életem, ha ez nem történik meg velem.”

Ráismerni az új önmagamra

„Egy súlyos baleset után – ahol 16 métert zuhantam, összetörtem szinte minden csontomat, és súlyos koponyasérülést szenvedtem – rövid időre kómába estem. A hozzátartozóim és a közeli barátaim szerint a személyiségem gyökeresen megváltozott. Sokkal szorongóbb, ingerültebb, zárkózottabb (előtte kifejezetten társasági ember voltam), túlérzékeny és drámai lettem. Mivel az emlékeim megmaradtak, pontosan tudtam, milyen voltam régen, és furcsa, fájó érzés volt ráébredni, hogy a környezetemnek igaza van: már nem ugyanaz az ember vagyok.”

Élénk lidércnyomások a kórteremben

„Egy súlyos autóbalesetet követően mesterséges kómába helyeztek. Magára a balesetre nem emlékszem, de a bizarr, vad álmok és hallucinációk tisztán megmaradtak. Derengve sejtem, hogy tudatában voltam a kórházi környezetnek, de az »álmaimban« meg voltam győződve arról, hogy az orvosok és ápolók az életemre törnek. Azt hittem, a nővérem mentett meg tőlük: kimentett az intézményből, elvitt enni, majd hazavitt. A kórházi tartózkodásom alatt végig azt hittem, hogy mindennap bejárok dolgozni, és az egyik műszak végén a kollégáim egy székhez kötöztek, majd egyedül hagytak a sötét épületben. Ezek az élmények összehasonlíthatatlanul élénkebbek voltak a normális álmoknál – annyira valóságosak, hogy meggyőződésemmé vált, valóban megtörténtek.”

7Az éber kóma fogságában

„A menyasszonyom – akival 16 éves korában már hat éve együtt voltunk – súlyos autóbalesetet szenvedett. A két legjobb barátja azonnal szörnyethalt. Ő volt az egyetlen túlélő, de az orvosok semmi esélyt nem adtak neki. Kilenc hónapig feküdt úgynevezett éber kómában. A normális alvási ciklusai megmaradtak, a szemét is kinyitotta, de a magasabb rendű agyi funkciói teljesen leálltak.”

Néhány részlet az ő tapasztalataiból:

• Semmire sem emlékszik a kómát megelőző egy évből, a baleset körülményeiből, sem az ébredést követő másfél évből.
• Súlyos traumás agysérülést (TBI) szenvedett. Amikor kikerült a kómából, kezdetben gátlástalanná vált: meztelenre vetkőzött, szexuális közeledést kezdeményezett mások felé, és rendkívül hirtelen haragú lett. Ezek mind a TBI tipikus velejárói.
• A kóma után visszatért az iskolába, de az agya még hosszú gyógyulásra szorult. Egy évet évismétléssel kellett töltenie, mert képtelen volt megtartani az új információkat.
• Ma egy csodálatos, intelligens, 30 éves, diplomás nő. Egy enyhe beszédhibája megmaradt, az átlagnál könnyebben válik feszültté, és a jogosítvány megszerzése is hosszabb folyamat volt nála. Őszintén szólva még mindig elönt a félelem, ha ő vezet – bár nála lényegesen rosszabb sofőrök is rohangálnak az utakon.

Ködbe vesző tisztánlátás

„Miután egy súlyos balesetben a közeli barátomnál (aki a kocsit vezette) beállt az agyhalál, az orvosok alig egy hétre mesterséges kómába tartottak, hogy megelőzzék az agyduzzadás okozta maradandó károsodást. Közvetlenül az ébredés után a memóriám meglepően éles volt – sokkal jobb, mint a rákövetkező napokban, ahogy fokozatosan romlani kezdett. Édesanyám naplót vezetett azokban a napokban; ebből derült ki, hogy számos olyan dologra emlékeztem, amire az ébredés pillanatában elvileg nem lehettem volna képes. Ma már nagyon kevés emlékem van arról az időszakról, de egy valamit biztosan tudok: a támogató, pozitív emberek jelenléte életmentő egy ilyen helyzetben.”

Kiabálás a kórterem előtt

„Kilencéves koromban mesterséges kómába helyeztek egy súlyos autóbaleset és az azzal járó koponyatörés miatt. Egyetlen lidérces álomra emlékszem: elviselhetetlenül fájt a fejem, és hallottam, ahogy a nővérem mindenkivel – még a szüleimmel is – kiabál, hogy takarodjanak az útjából, mert látni akar engem. Később tudtam meg, hogy ez pontosan a baleset éjszakáján történt, és a családom próbálta őt lecsillapítani, mielőtt beengedik hozzám.”

Valóságosnak tűnő rémálmok

„Körülbelül három hónappal ezelőtt két hétig voltam mesterséges kómában. Egy nyílt szívműtét után komplikációk léptek fel, nem tudtak levenni a lélegeztetőgépről, ezért altatásban tartottak, hogy időt adjanak a szervezetemnek a regenerálódásra. Az altatók miatt végig szörnyű rémálmaim voltak. Azt hittem, elrabolt egy ápolónő, és emberkereskedők kezére kerültem. Azt hallucináltam, hogy a nagynéném ráküldte a barátait a nővéremékre, kirabolták őket, és megölték a sógoromat meg az egyik gyermeküket. Úgy éreztem, mintha folyamatosan rángatnának az ágyam alatt. Borzasztó élmény volt. Nem mondhatnám, hogy tudatában lettem volna a kómának. Általában ha rosszat álmodom, képes vagyok tudatosítani magamban, hogy ez csak álom, és felébresztem magam. Itt ez nem működött. Száz százalékig meg voltam győződve arról, hogy a borzalmak a valóságban történnek meg velem.”

Kaleidoszkóp a szülőszobán

„Sürgősségi császármetszés után – súlyos terhességi rángógörcs (eklampszia) miatt – három napig voltam kómában. Az ikerfiaim világrahozatala után pár percre konkrétan elveszítettek. Emlékszem, ahogy apám sírása visszhangzik a közelben. Hallottam a körülöttem lévők hangját, de akahányszor megpróbáltam fókuszálni arra, amit láttam, minden szétcsúszott, mintha egy kaleidoszkópba néztem volna.”

Leleragasztott szemhéjak

„Súlyos agysérülést követően körülbelül négy napig feküdtem kómában. Éreztem az idő múlását, de fogalmam sem volt, mennyire gyorsan pereg. Érzékeltem mások jelenlétét a szobában, de a szemhéjaimat leleragasztották. Csak a körülöttem lévők zihálását és levegővételét hallottam.”

A néma megfigyelő

„Évekkel ezelőtt édesapámat körülbelül két hétig tartották mesterséges kómában. Mindenki azt hitte, teljesen eszméletlen, amíg fel nem ébredt, és el nem kezdte részletesen felidézni a mellette elhangzott beszélgetéseket – még az orvosok is elhűltek. Az ő szemszögéből az egész olyan volt, mintha az idő nagy részében aludna, de néha »öntudatra ébredne«: tisztán hallotta a külvilágot, de megmozdulni vagy jelezni képtelen volt, mielőtt újra visszasüllyedt volna a mély alvásba.”

Az elképzelt étterem

„Három napig voltam kómában. A többséggel ellentétben én pontosan érzékeltem az idő múlását, bár azzal nem voltam tisztában, hogy kómában fekszem. Folyton bizarr hallucinációim voltak: azt hittem, a bátyámmal egy közös éttermet vezetünk, és nyomasztó zavarodottság volt bennem, hogy miért nem vagyok ott, miért nem én irányítom a helyet. Soha életemben nem dolgoztam a vendéglátásban, és fogalmam sincs, a testvérem hogyan került ebbe a képbe. Az ébredés utáni első néhány hónapban a valóság teljesen idegennek és irreálisnak tűnt.”

Küzdelem az árnyakkal

„Fiatalabb koromban egy hétre kómába helyeztek. Az egyetlen tisztán megmaradt pillanatom: kórházi szobák során haladok át, miközben édesanyám hangja könyörög, hogy ébredjek fel. Volt egy pont, amikor azt hittem, hogy tiszta sötétségből formálódott »rákemberek« támadnak rám, és mindent megtesznek, hogy ébren tartsanak. Teljes pánikban próbáltam védekezni és visszatámadni. Én csak ennyire emlékszem, de miután magamhoz tértem, a nevelőapám elmesélte, hogy a kóma alatt volt egy szakasz, amikor félálomban tomboltam: viaskodtam a személyzettel, kitéptem az infúziókat és a szondákat, hogy elmeneküljek. Amikor végleg visszatért a tudatom, csak abból sejthettem, hogy ez igaz volt, hogy le voltam bilincselve az ágyhoz, és a nővérek megkérdezték, mi ütött belém.”

Idegenként a saját életemben

„45 napig voltam oda. Nem volt semmiféle fehér fény, se alagút, semmi. Amikor felébredtem, azt sem tudtam, ki vagyok. Hat hónapon át képtelen voltam érdemben felépülni, így egyszerűen tiszta lappal, elölről kezdtem az életemet. Kiderült, hogy egy teljesen új ember lettem – és ez kifejezetten jót tett nekem. Néha fel-felbukkannak régi emlékek, de egyáltalán nem kellemesek. Volt egy nő, aki hat héten át ülte az ágyam mellett – utólag derült ki, hogy a volt szeretőm volt. Egyáltalán nem emlékeztem rá. Még a saját édesanyámat sem ismertem fel.”

Víz alatti látomás

„A sógorom egy hónapig feküdt kómában egy súlyos autóbaleset után, amiben elveszítette az egyik szemét, és majdnem az életét is. Azt mesélte, volt egy látomása, amiben »Isten« háromszor nyomta a fejét a víz alá. Harmadjára már majdnem megfulladt, amikor feladta a küzdelmet, és ekkor végre beengedték a szülővárosába. Később volt még egy majdnem halálos balesete. Bár nem vagyok babonás, hiszem, hogy a valóság néha képes előrevetíteni a jövőt az elménkben – még akkor is, ha ezeket a visszhangokat nem tudjuk teljes egészében értelmezni. Őszintén féltem őt, mert meggyőződésem, hogy vár még rá egy harmadik baleset is.”

Csapda a saját testben

„Édesanyám kómában feküdt, és nemrég mesélte el, mennyire szörnyű élmény volt. Egy baleset miatt a klinikai halál állapotába került (ötször állt meg a szíve). Azt mondta, érezte a kínzó fájdalmat, és hallotta, ahogy az orvosok kétségbeesetten kiabálják: »Újjáélesztést, elveszítjük!« Magában még gondolta is: »Atyaég, bárki legyen az, épp meghal...«, mire ráébredt, hogy róla van szó. Megpróbált sikítani, hogy elmondja nekik, még él, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.”

Időeltolódás

„Három hétre mesterséges kómába helyeztek, miután lezuhantam egy szikláról. Amikor felébredtem, meg voltam győződve róla, hogy még mindig a kempingezés előtti napon vagyunk (holott a baleset a második napon ért).”

Lebegés a végtelenben

„Tisztán emlékszem a zavarodottságra, és arra a furcsa, álomszerű állapotra, amiben meglepően tiszta volt a tudatom. Pszichedelikus élményhez hasonlított – egyetlen végtelenül hosszú álomnak tűnt. Már nem volt testem, és konkrétan megkérdeztem magamtól: Meghaltam? Mivel ez nem lehetett sima álom – az álmokból ugyanis felébredek, amint rájövök, hogy álmodom –, itt viszont nem történt meg az ébredés. Úgy éreztem, mintha az örökkévalóság óta tartana.

Hogy mi történt valójában? Erre a részre egyáltalán nem emlékszem. Azt hiszem, álmomban egyszerűen leállt a légzésem. Óriási szerencsém volt, mert a családom épp benézett hozzám, hogy megnézzék, minden rendben van-e. Észrevették, hogy a kocsim a felhajtón áll, vagyis nem mentem dolgozni, az ajtónyitásra pedig nem reagáltam. Az ablakon benézve látták, hogy mozdulatlanul fekszem az ágyban. Mivel a kiabálásra sem mozdultam, azonnal hívták a mentőket.

Úgy tudom, órákig küzdöttek az újraélesztésemért és a stabilizálásomért. A tüdőm összeomlott, ezért intubáltak, és két napra kómába tettek a lélegeztetőgéppel meg a többi csővel együtt. De én még hosszú ideig abban a »másik dimenzióban« voltam. Olyan érzés volt, mintha az űrben lebegnék. Számtalan csodálatos dolgot láttam és tapasztaltam, amiket ma már képtelen lennék elmagyarázni, vagy pontosan felidézni.

Egyáltalán nem féltem. Inkább egy végtelenül hosszú utazáshoz hasonlított. Bár konkrét személyeket nem láttam, mégsem éreztem magam egyedül: éreztem mások jelenlétét. Végtelen, mély sötétség vett körül, és ez volt a legfelemelőbb dolog, amit valaha átéltem. Olyan volt, mintha a képzeletemmel saját világot teremthetnék – nem volt szomorúság, csak gondtalan, tiszta boldogság. Annyira hipnotikus volt, hogy komolyan elgondolkodtam rajta: teljesen átadom magam neki, és elengedem a földi életet.

Mégsem tudtam megtenni. Van egy kislányom, aki az egész világot jelenti számomra. Akkoriban még csak egyéves volt. Folyton rá és az édesanyjára gondoltam – ez a kötelék tartott vissza attól, hogy végleg feloldódjam abban a békés boldogságban. Nem tudtam itt hagyni őket.”

Figyelmébe ajánljuk

Sokként érte a tudósokat az, amit a vegetatív állapotban lévő betegekről megtudtak

Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en,Tiktok-on is!