Ezeket látta már?

Rákbetegséggel élek: mi vár rám? Állás, leszázalékolás, rokkantosítás...?!

2010.06.10. Módosítva: 2015.11.04.

Nemcsak egészségük megrendülésével, korábbi anyagi helyzetük hanyatlásával is gyakran szembe kell nézniük a rákbetegeknek. Az addig ellátott munkakör sokszor nem összeegyeztethető az onkológiai kezelésekkel, ezért betegszabadság, táppénz, majd nem egy esetben leszázalékolás, rokkantnyugdíj vár a betegekre. Sokan mennek keresztül megalázónak érzett munkaképesség-vizsgálatokon, s az sem ritka, hogy bírósági per lesz az ügyből. A RÁKGYÓGYÍTÁS-nak daganatos betegek beszélnek tapasztalataikról. A panaszokkal szembesítjük a felelős szakembereket, s összefoglaljuk a munkavállalásra és a járandóságokra vonatkozó legfontosabb szabályokat is.

A 30 éves informatikus Gergely öt évvel ezelőtt szembesült a hererákkal: néhány hónapos volt a gyermekük, felesége határozott időre szóló megbízatását munkahelye nem újította meg, ő pedig mint családfenntartó fél éve tanított szerződéssel egy gimnáziumban, amikor felfedezték a rosszindulatú daganatot.

– Nem mentem táppénzre, a műtét után egy héttel ismét dolgoztam. Délután 4-ig tartott a munkaidőm, utána mentem sugárkezelésre, másnap pedig émelyegve, szédülve tartottam meg az óráimat, csakhogy az állásom megmaradjon. Kétségtelen, hogy ebben az állapotban nem tudtam a legjobb formámat hozni, a kelleténél ingerültebb voltam a diákokkal. Kértem, hogy legyenek tekintettel arra, amin keresztülmegyek, ám az igazgató az év vége előtt közölte: nem fogja meghosszabbítani a szerződésem. Feleségemmel mindketten munkanélküliek lettünk, a betegség kiújulásától való szorongás mellett egy féléves kislány nevelésének felelősségével, nyakunkban hitelekkel – avat be történetébe Gergely. Azon a nyáron legalább harminc pályázatot adott be, ám ahová be is hívták beszélgetésre, szemet szúrt az állapota, s bár ezt okként persze nem mondták ki, az állást nem kapta meg. Egy szakiskolában végül kapott munkát, miután az üzemorvos ott alkalmasnak találta a feladatra.

Gergely esete nem egyedi, a betegséggel való harc mellett gyakran óriási idegi feszültséget okoz az anyagi biztonság megrendülése: a családok felett egyszerre összecsapnak a hullámok, s nagyon nehéz a felszínen maradni.

Megcsappanó kereset, növekvő kiadások

– A munka törvénykönyve évente 15 nap betegszabadságot ír elő, ez alatt a távolléti díj 70 százaléka jár a munkavállalónak. Ezt követően táppénzes állományba kerül a dolgozó, ami szolgálati idejétől függően keresetének 60, illetve 50 százaléka – jelzi dr. Pongrácz Erika, a Foglalkoztatási és Szociális Hivatal munkajogásza, milyen hamar szembesülni kell az anyagi gondokkal. Ez akkor igazán súlyos, ha a családban hosszabb időre a főkereső esik le lábról, s nincs tartalék, netán még hiteltörlesztés is nehezíti a mindennapokat. Táppénz legfeljebb egy évig jár, mivel – mint a munka- jogász fogalmaz – a munkaadótól sem várható el, hogy éveken át fenntartsa olyan dolgozónak a helyét, akire nem számíthat.

Pongrácz Erika hozzáteszi: sokan nem mernek táppénzre menni, mert állandóan ott a fenyegetettség, hogy nagyobb eséllyel küldik el azt, aki betegeskedik. A munkajog annyi védelmet ugyan nyújt, hogy a táppénz alatt, illetve amennyiben az egy hónapnál hosszabb ideig tartott, akkor az azt követő 30 napban nem lehet felmondani senkinek, ám ezt követően már nincs további védőháló. Még rosszabb helyzetben vannak, akiket kényszervállalkozóként vagy határozott időtartamra szóló szerződéssel foglalkoztatnak. A munkajogász tapasztalata szerint vannak betegek, akik az üzemorvosi vizsgálattól is félnek: amíg csak lehet, szeretnék eltitkolni a betegségüket, mert attól tartanak, hogy annak kitudódása megingatja addigi pozíciójukat.

Vannak ugyanakkor szituációk, amikor a beteg nincs döntési helyzetben: állapota tartósan nem teszi lehetővé, hogy folytassa addig megszokott életvitelét. Ekkor veszi kezdetét a leszázalékolási procedúra...

Leszázalékolás: tortúrák a bizottságok előtt

– Hosszas várakozás után egy szál bugyiban álltam két vizsgálóorvos és egy írnok előtt. Az elején úgy rendre teremtettek, hogy ekkor már meg sem mertem mukkanni. Lemérték a műtéti hegeim hosszát, a súlyomat, a magasságomat, belenéztek a számba, be- diktálták hány fogam tömött és mennyi hiányzik, majd néhány rövid kérdést követően azt mondták, öltözzek fel, levélben értesítenek az eredményről. Nem sokkal korábban az orvosok és a nővérek a kórházban még hősnek neveztek, amiért kibírtam a nyolcórás műtét utáni bénultságot és fájdalmakat, s ugyan két nyaki csigolyámat elveszítettem, de mégis-csak túléltem a rosszindulatú csontdaganatot, hogy akkor 33 évesen, a férjemmel felnevelhessem három kicsi gyermekem. A leszázalékolásról döntő bizottsági vizsgálat után már nem hősnek, hanem egy semmirevaló, munkakerülő embernek éreztem magam. Mintha szándékosan sodortam volna magam ebbe a helyzetbe! Soha nem aláztak meg annyira, mint akkor – eleveníti fel a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Sipos Klára a vele történteket.

A budapesti Szabó Mihályné így emlékezik: "öt éven belüli második felülvizsgálatom során az orvos közölte, hogy gyógyult vagyok. Ekkor kijelentettem: vastagbélrákom van átfedő elváltozással, ami nem gyógyítható, csak stagnáltatható. Az orvos mérgesen rám kiabált, hogy én csak betanultam ezt a szöveget."

– Felháborító, hogy a bizottsági tagok elismert professzorok leleteit bírálják felül, és sokszor megalázóan bánnak a betegekkel, mintha mindenki táppénzcsaló lenne vagy lustaságból vágyna a rokkantnyugdíjra. Pedig én imádok dolgozni, emberek között lenni, s szerencsére a vállalatom vissza is fogadott – fogalmaz az egyik fővárosi vegyi cégnél telepi adminisztrátorként dolgozó 52 éves asszony. Szabó Mihálynénak egyébként első alkalommal nem látták indokoltnak teljes leszázalékolását, ám fellebbezett a döntés ellen – a bíróság neki adott igazat.

A cikk folytatását lásd a oldalon!

Forrás: Rákgyógyítás