"A férjem, akivel 20 éve vagyok házas, meglepett a repülőtéren, és nem ismertem fel"
Az arcvakságban szenvedők gyakran saját családtagjaikat sem ismerik fel könnyen.
Képzelje el, hogy minden nap úgy ébred, hogy nem ismeri fel családtagjainak arcát. Nem a memóriájával van baj és nem is a látásával – egyszerűen képtelen társítani az arcokat a nevekkel. Ez az arcvakság, vagy a tudományos nevén: prozopagnózia.
A PLOS ONE folyóiratban frissen publikált kutatás új megvilágításba helyezi ezt a kevéssé ismert neurológiai állapotot, amely az arcfelismerés súlyos zavarával jár. A tanulmány célja nem csupán az, hogy az arcvakság tüneteit dokumentálja, hanem hogy megértsük, milyen pszichológiai és társadalmi hatásokkal jár ez a láthatatlan akadály az érintettek számára.
Egy láthatatlan küzdelem - az arcvakság
A proszopagnózia nem újkeletű felfedezés – maga a kifejezés a görög „prosopon” (arc) és „agnosia” (nem tudás) szavakból ered. Ez nem baleset vagy agysérülés következménye, és csak az utóbbi években kapott nagyobb figyelmet. Az érintett személyek már gyermekkoruktól kezdve küzdenek az arcok azonosításával, és gyakran nem is tudják, hogy állapotuk orvosi nevet visel.
A kutatásban résztvevők őszinte, személyes beszámolói rámutatnak arra, hogy az arcvakság túlmutat a mindennapi kényelmetlenségen. Az érintettek problémájuk miatt gyakran kerülik a társas eseményeket, mivel félnek attól, hogy nem ismernek fel valakit, ami kínos szituációkhoz, félreértésekhez vezethet. Ez a fajta szorongás hosszú távon hatással van az önértékelésre, a társas kapcsolatokra és a pszichés egészségre is.
A tanulmányról
A vizsgálatban 29 személy (19 nő és 10 férfi) vett részt, akiknél valóban fennállt az arcvakság (bár különböző mértékben). 40 százalékuk számolt be arról, hogy nem tudta megbízhatóan felismerni három legközelebbi barátját a kontextusból kiragadva, és körülbelül 35 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy nem ismerte fel a közvetlen családját – jelentették a szerzők.
- Bár látom az arcokat és a vonásokat, azok nem maradnak meg az emlékezetemben, és nem tudok könnyen felidézni őket, amíg véglegesen be nem vésődnek az agyamba. A gyerekeim arcára emlékszem kicsit, de ennyi az egész. Mindenki másnak üres arca van a fejemben – válaszolta az egyik résztvevő, amikor megkérdezték, hogy felismeri-e közeli barátait és családtagjait.
- A férjem, akivel 20 éve vagyok házas, meglepett a repülőtéren, és nem ismertem fel – mondta egy másik.
A résztvevők többsége vonakodik beszélni a problémáról az orvosokkal, kollégákkal, családtagokkal. Néhányan arról számoltak be, hogy ismerőseik és rokonaik elutasítóan reagáltak, amikor megpróbálták elmagyarázni állapotukat, míg mások pozitív támogatást kaptak környezetüktől.
„Tudtam, hogy ismernem kellene, de fogalmam sem volt, ki ő”
A tanulmány egyik legfontosabb tanulsága, hogy a proszopagnóziával élők gyakran kialakítanak saját stratégiákat kompenzálás gyanánt: beazonosítják a másikat hang, testtartás, frizura, ruházat vagy járás szerint. Azonban ezek a technikák nem mindig működnek, főként, ha valaki megváltoztatja külsejét.
A társadalom tükrében
A tanulmány szerzői kiemelik, hogy a társadalmi közeg gyakran nem veszi komolyan az arcvakságot, mivel az kívülről nem látható, és könnyen összekeverhető feledékenységgel vagy közömbösséggel. Ezért az érintettek gyakran válnak a meg nem értés vagy a gúny céltáblájává. Egyesek úgy érzik, hogy másodrendű tagjai a társadalomnak, mert nem képesek úgy kapcsolódni másokhoz, mint az emberek többsége. Ez súlyos pszichológiai következményekkel járhat, komoly szorongást is okozhat, különösen akkor, ha a diagnózis későn történik meg – vagy egyáltalán nem.
Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben , a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en, Tiktok-on is!
