Miért menekülnek egyesek a felelősség elől, amint probléma merül fel?
- Az emberek gyakran saját sikerükkel büszkélkednek, de a felelősséget ritkán vállalják kudarc esetén.
- Ez a viselkedés az önérdekű torzítással magyarázható, amely segít megőrizni a pozitív énképet.
- A hibák beismerése nehéz lehet, különösen, ha valaki korábban sokat fektetett egy döntésbe vagy nyilvánosan kiállt mellette.
- A felelősség rendszeres hárítása aláássa a közös bizalmat, különösen munkahelyen, és visszafogja a kezdeményezőkészséget.
- A hosszú távú bizalom alapja a felelősségvállalás, míg annak elkerülése inkább rövid távon véd, de hosszabb távon bizalomvesztéshez vezet.
Amíg minden jól alakul, könnyű vállalni a főszerepet: „én találtam ki”, „én döntöttem”, „én vittem végig”. Amikor azonban valami félresiklik, ugyanaz az ember hirtelen egészen más történetet mesélhet. Már nem ő döntött, nem tudott mindenről, vagy egyszerűen azt hitte, mások kézben tartják a helyzetet. De miért ennyire nehéz egyeseknek kimondani azt az egyszerű mondatot, hogy „tévedtem”?
Sikernél övé az érdem, problémánál már nem tudott róla
Különösen feltűnő lehet a változás, ha valaki korábban határozottan hangsúlyozta saját szerepét. Amíg egy projekt, döntés vagy közös ügy sikeresnek látszik, természetesnek veszi, hogy az eredményből neki is jár az elismerés. Beszél a döntéseiről, ötleteiről, befolyásáról és arról, hogyan járult hozzá a végeredményhez.
Amikor azonban megjelenik egy komolyabb probléma, megváltozhat a hangsúly. „Engem erről nem tájékoztattak.” „Nem én hoztam meg a végső döntést.” „Úgy tudtam, minden rendben van.”
Természetesen ezek az állítások lehetnek igazak. Senkiről sem lehet pusztán egy védekező mondat alapján kijelenteni, hogy menekül a felelősség elől. Sokkal beszédesebb az ismétlődő minta: amikor valaki következetesen nagyobbnak mutatja a saját szerepét a sikerekben, és kisebbnek a kudarcokban.
Ennek hátterében egy jól ismert pszichológiai jelenség is állhat.
Az agyunk szeretné megőrizni a jó képet önmagunkról
A pszichológiában önérdekű torzításként ismert az a tendencia, amelynek hatására az emberek hajlamosak eltérően magyarázni saját sikereiket és kudarcaikat.
Ha jól teljesítünk, könnyebben tulajdonítjuk az eredményt a képességeinknek, tudásunknak vagy erőfeszítésünknek. Ha viszont valami rosszul alakul, sokkal vonzóbb magyarázat lehet a kedvezőtlen helyzet, mások döntése, a hiányzó információ vagy valamilyen rajtunk kívül álló körülmény.
A Psychological Bulletin folyóiratban megjelent metaanalízis 266 tanulmány és 503 független eredmény alapján vizsgálta ezt a tendenciát. Az összesítés szerint a jelenség széles körben megfigyelhető, bár erőssége több tényezőtől, például az életkortól, a kulturális háttértől és más pszichológiai sajátosságoktól is függhet.
Vagyis bizonyos fokú önvédelem önmagában nem rendkívüli emberi reakció. A kérdés inkább az, meddig megy el valaki azért, hogy fenntartsa a számára kedvező képet önmagáról.
Ezért lehet olyan nehéz kimondani: „hibáztam”
A hiba beismerése első pillantásra egyszerűnek látszik. Valójában azonban az ember nemcsak egy döntéséről mondja ki, hogy rossz volt. Azzal is szembesülnie kell, hogy mások esetleg kevésbé hozzáértőnek, megbízhatónak vagy körültekintőnek látják majd.
Minél fontosabb valakinek, hogy kompetens, erős vagy tévedhetetlen emberként tekintsenek rá, annál kellemetlenebb lehet ez a helyzet.
Képzeljen el például valakit, aki kifejezetten büszke arra, hogy mindig jól méri fel az embereket. Ha egyszer súlyosan téved valakivel kapcsolatban, nemcsak azt kell elfogadnia, hogy ez az egy döntése rossz volt. A történtek az önmagáról kialakított képével is összeütközésbe kerülhetnek.
Hasonló történhet egy vezetővel, aki saját identitásának fontos részévé tette, hogy képes kézben tartani a helyzeteket. Egy rossz döntés számára ezért többet jelenthet egyszerű szakmai hibánál: fenyegetheti azt a képet is, amelyet saját magáról és mások előtt felépített.
Minél többet tett fel egy döntésre, annál nehezebb visszakozni
A felelősségvállalást az is nehezítheti, ha valaki sok időt, energiát vagy tekintélyt fektetett valamibe. Egészen más elismerni egy gyorsan meghozott, kisebb jelentőségű tévedést, mint kimondani, hogy egy hónapokon át védett döntés mégsem bizonyult jónak.
Különösen kényelmetlen lehet a helyzet, ha az illető korábban nyilvánosan érvelt az álláspontja mellett, másokat is meggyőzött róla, vagy a saját szakértelmével támasztotta alá.
Ekkor megjelenhet a probléma jelentőségének csökkentése, a saját szerep kisebbítése vagy más résztvevők felelősségének hangsúlyozása. Az is előfordulhat, hogy bizonyos korábbi részletek hirtelen kevésbé tűnnek fontosnak, miközben előtérbe kerül mindaz, ami azt támasztja alá, hogy az illető nem lehetett felelős a kialakult helyzetért.
Mikor válik igazán problémássá a felelősség elkerülése?
Önmagában attól még senki nem válik megbízhatatlanná, hogy egy konfliktusban először védekezően reagál. Feszültség alatt sok embernek időre van szüksége ahhoz, hogy higgadtan végiggondolja saját szerepét.
Más a helyzet, amikor a felelősség elhárítása rendszeresen visszatér.
Különösen figyelemre méltó, ha valaki a körülményektől függően változtatja saját szerepének jelentőségét. Jó eredménynél döntéshozóként beszél magáról, rossz eredménynél viszont már úgy jelenik meg a történetben, mintha alig lett volna befolyása az eseményekre.
A probléma ilyenkor nem egyszerűen az, hogy az illető kellemetlen magyarázatokat keres. A közös valóság válhat bizonytalanná: nehéz lesz megállapítani, ki mit vállalt, milyen információval rendelkezett, és ki milyen döntést hozott.
Munkahelyen ez különösen káros lehet, mert idővel mindenki óvatosabbá válhat. Ha ugyanis az emberek arra számítanak, hogy egy kudarc esetén valakinek mindenképpen vinnie kell a balhét, kevésbé mernek kezdeményezni, dönteni vagy kockázatot vállalni.
Nem minden tagadás gaslighting
A gaslighting kifejezés mára annyira elterjedt, hogy gyakran szinte minden hazugságra, tagadásra vagy felelősséghárításra ezt használják. Pedig a két dolog nem feltétlenül ugyanaz.
A megadott anyag meghatározása szerint gaslightingról akkor beszélhetünk, amikor valaki ismételten úgy próbálja átformálni vagy tagadni a valóságot, hogy a másik ember végül saját emlékeiben, észlelésében vagy ítélőképességében kezdjen kételkedni.
Az olyan mondatok, mint az „ez soha nem történt meg”, „rosszul emlékszik” vagy „én ilyet nem mondtam”, részei lehetnek ennek a mintának, főleg akkor, ha az illető a másik tapasztalatát a rendelkezésre álló bizonyítékok ellenére is következetesen megkérdőjelezi.
Ezzel szemben ha valaki azért hibáztat másokat, mert saját magát próbálja megóvni a következményektől, önmagában pontosabb felelősséghárításról vagy tagadásról beszélni.
A különbség azért fontos, mert a gaslighting komoly fogalom, amelyet nem érdemes minden kellemetlen konfliktus szinonimájaként használni.
Mit tehet, ha valaki utólag rendszeresen átírja a történetet?
Ilyen helyzetben könnyű belecsúszni abba a vitába, hogy a másik milyen ember. „Te sosem vállalod a felelősséget.” „Mindig megváltoztatja a történetet.” Az ilyen kijelentések azonban többnyire újabb konfliktust indítanak, miközben az eredeti probléma háttérbe szorul.
Hasznosabb lehet a konkrét tényekre koncentrálni.
Ha például munkahelyi helyzetről van szó, érdemes megőrizni az e-maileket, üzeneteket és megállapodásokat. Egy fontos megbeszélés után elküldött rövid írásos összefoglaló is sok későbbi félreértést megelőzhet. Nem azért, mert mindenkit hazugsággal kellene gyanúsítani, hanem azért, mert az emberi emlékezet nem tökéletes, konfliktushelyzetben pedig ugyanarra az eseményre különösen eltérően emlékezhetnek a résztvevők.
Érdemes ahhoz is ragaszkodnia, amit személyesen tud. Ha olyan eseményről kezdődik vita, amelynek csak egy részét látta, ne vállalja magára annak eldöntését, mi történt a többi szereplő között.
A „csak arról tudok beszélni, amit személyesen láttam vagy hallottam” hozzáállás segíthet abban, hogy ne sodródjon bele egymásnak ellentmondó történetek bizonygatásába.
Miért nem érdemes megszégyeníteni azt, aki hibázott?
Van egy másik oldala is a felelősség kérdésének. Ha egy családban, kapcsolatban vagy munkahelyen egy hiba beismerését automatikusan megszégyenítés, támadás vagy aránytalan büntetés követi, az emberek könnyebben kezdhetik rejtegetni a problémákat.
A felelősségvállalás ugyanis akkor működik igazán, ha nem egyenlő a nyilvános megalázással.
A cél nem az, hogy valakit a hibájával azonosítsanak, hanem hogy tisztázzák, mi történt, ki milyen szerepet játszott benne, és mit lehet tenni azért, hogy a probléma ne ismétlődjön meg.
Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének következmények. Inkább azt, hogy különbséget érdemes tenni a hiba feltárása és az ember minősítése között.
Sokszor abból tudhat meg valakiről a legtöbbet, ahogyan a hibájára reagál
Hibázni önmagában nem különleges. Rosszul felmérni egy helyzetet, félreérteni egy információt vagy hibás döntést hozni bárkivel előfordulhat.
Sokkal többet mondhat el valakiről az, ami ezután következik.
Képes-e elismerni saját szerepét? Megpróbálja-e kijavítani a következményeket? Vagy azonnal elkezdi bizonyítani, hogy valójában mindenki más tehet a történtekről?
A „hibáztam, ez az én felelősségem volt, és ezt fogom tenni azért, hogy helyrehozzam” mondat elsőre sokkal kockázatosabbnak tűnhet, mint a magyarázkodás. Rövid távon valóban kellemetlen lehet, hiszen az ember nyíltan vállalja saját tévedését.
Hosszabb távon azonban éppen ez segítheti a bizalom fennmaradását.
A felelősség elől el lehet futni – a bizalom elvesztése elől már nehezebb
A felelősség elhárítása rövid távon működő stratégiának tűnhet. Az ember megóvhatja a pozícióját, elkerülhet egy kellemetlen beszélgetést, vagy fenntarthatja azt a képet, hogy valójában nem ő hibázott.
Csakhogy a környezet közben tanul.
Ha mások azt tapasztalják, hogy sikernél valaki szívesen áll az első sorba, probléma esetén viszont eltűnik onnan, idővel kevésbé bíznak majd abban, hogy egy nehéz helyzetben számíthatnak rá.
A bizalom ugyanis nem azt jelenti, hogy a másikról azt feltételezzük: soha nem fog hibázni. Sokkal inkább azt, hogy tudjuk, mire számíthatunk tőle akkor, amikor megtörténik a baj.
Éppen ezért a felelősségvállalás nem feltétlenül gyengeség. Annak kimondása, hogy „ezt rosszul csináltam”, együtt azzal, hogy „megpróbálom helyrehozni”, éppen azt mutathatja, hogy valaki képes tanulni a saját döntéseiből.
Aki viszont minden problémához új történetet gyárt arról, miért nem ő volt a felelős, rövid távon talán megvédheti önmagát. Közben azonban lassan elveszíthet valamit, amit utólag sokkal nehezebb helyreállítani, mint egy rossz döntés következményeit: mások bizalmát.
7 szokás, amit szinte csak az alacsony IQ-jú emberek tesznek
Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en,Tiktok-on is!
