Így dolgozzák fel az orvosok azt, ha rossz hírt kell közölni a beteggel, családdal

Igen érdekes kérdést tettek fel az internetezők az orvosoknak.

A Vakcinainfós orvosokhoz az alábbi kérdés érkezett.

"Tisztelt Orvosok!

A kérdésem nem sürgős és általános, nyugodtan sorolják hátra.

A lányom orvos szeretne lenni, minden ezzel kapcsolatos dolog nagyon érdekli. Ma szóba került, hogy az olyan területen dolgozó orvosok, ahol gyakori a rossz hír közlése (halál, maradandó, súlyos károsodás, várhatóan rövid élettartam), mentálisan hogyan tudják az orvosok feldolgozni ezeket a helyzeteket? Nem műhibára gondolok, hanem amikor az orvos mindent megtett, de a betegség/trauma győzött és ezt közölni kell a családtagokkal vagy a beteggel. Illetve van bármilyen protokoll ilyen helyzetekre, hogy hogyan szabad vagy nem szabad fogalmazni? Mi a menete ilyenkor, hogyan hangzik ez a meghalt/többet nem fog tudni járni/ 2 hónapja van hátra típusú beszélgetés?

A szakmai tudás és az erős gyomor mellett laikusként ez tűnik a szakma egyik legnagyobb kihívásának.

Előre is köszönöm a válaszukat!"

Az orvosok válasza

A kérdésre több Vakcinainfós orvos is válaszolt:

"Olyat, hogy kinek hány hónapja van hátra, a jóisten és Hollywood tud közölni, értelmes orvos sohasem jósol."

"Szerencsésebb vidékeken és helyeken léteznek erre belső protokollok és képzések, igen. Amit én szoktam alkalmazni: 2, max. 3 mondatban, mindenféle idegen szót kerülve kizárólag a tényeket közölni, majd lezárni a beszélgetést valamilyen rövid affektív visszajelzéssel."

"Gyakran hárul a háziorvosokra a feladat, hogy a szakorvos által elmondottakat elmagyarázzák, tudatosítsák a betegben és a hozzátartozókban, ez alól a rossz hírek sem kivételek."

"Háziorvosként (falun dolgozom) sajnos, ha lehet, még fájdalmasabb a rossz hír közlése, mert a beteget, családját is régóta ismerem .A mai napig nehéz elengedni a betegeimet, főként, ha váratlanul halnak meg. Ma a temetőben voltam édesanyám sírjánál anyák napja lévén. Szinte minden sír történetét ismerem, és a mai napig bevillannak az emlékek, amik bár halványulnak, de mégis fájdalmasak. Ha kórházban hal meg, akkor valahogy könnyebb átvészelni, de a hozzátartozók “ ilyenkor” is gyakran igénylik a magyarázatot. Nagyon nehéz feladat."

"Neurológusként elég gyakori, hogy rossz hírt kell közölnöm. Sok betegség természetéből adódóan maximum szinten tartható, de nem gyógyítható. A stroke, ami a neurológiai ellátás leggyakoribbja, hirtelen jön, gyakran végződik halállal vagy élethosszig tartó károsodással. Azon túl, hogy erre azért vannak tanult technikák, amiket már az egyetemen elsajátít a leendő orvos, a gyakorlatban idősebb kollégák hozzáállása is sokat segít abban, hogy ez egy gyorsan elsajátított készség legyen. Ez nagyon mechanikusan hangzik, de egy korábbi főorvosom rendszeresen emlegette, hogy "meg kell kérgesíteni kicsit a lelket", és igaza van. Csak így lehet. Nem hiszek abban, hogy mindenkinek sikerül, szerencsére nekik van választásuk más szakirány után nézni."

"Sürgősségi osztályon dolgozom. Nálunk az ALS (emelt szintű újraélesztés) képzésen volt erről szó. Általában úgy zajlik, hogy van egy "warning shot" amikor felveszem a telefont/kimegyek beszélni, hogy ne érje derült égből villámcsapásként, hogy nagy baj van. Utána a lehető legegyszerűbb módon megfogalmazva, pár mondatban, hogy mi történt, és mindenféle eufemizmus nélkül szerepel benne az a kifejezés, hogy meghalt/rövid időn belül meg fog halni. Utána kifejezem együttérzésem, és megkérdezem hogy, akarja-e látni/el akar-e búcsúzni/felhívjunk-e még valakit. Én sajnos tizenéves tapasztalat ellenére, akad amit hazaviszek. Ez leginkább akkor fordul elő, ha valamiért igazán tragikus egy eset, vagy ha valamiért az az érzésem támad, hogy ezek lehetnénk mi is... De nagyon-nagyon nagy százalékban azért sikerül úgy empatikusnak lenni, hogy közben nem sérülök."

"Még egy dolog, amit a laikusok nem szoktak feltétlen észlelni. A rossz hír mindenki számára mást jelent: van, aki a haláltól retteg. Van, aki attól, hogy nem tudja tovább folytatni az addigi életét, munkáját. Van, aki a tartós gyógyszerszedéstől fél. Van, aki attól, hogy bár nem hal meg, de fájdalomban kell leélnie az életét. Van, aki pedig attól, hogy mi lesz a hátrahagyott családjával."

"Intenzíves orvosként szeretnék hozzászólni, ha szabad… (ha nem maradhat, nyugodtan töröljétek). Egyrészt nekünk egyetemen is volt kommunikáció tantárgy fél évig, aztán 6. Évben is pár előadás és a rezidens képzés keretében is volt erről egy gyakorlatunk. Ott már volt mindegyikünknek személyes tapasztalata is, meg lehetett egymással beszélni. Kollégáktól is sokat lehet tanulni a gyakorlatban. Én a covid alatt karácsonykor ügyeletem egy kollégámmal együtt. Késő délután elfogytak a fiókból a lábcédulák, és miközben kerestük h hol a többi, ránéztem h “az a durva, hogy többet mondtam ma azt, hogy őszinte részvétem, mint azt hogy boldog karácsonyt…” szürreális volt. Boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, hogy javítsuk az arányt… Ebből azt akartam kihozni, hogy az egy különösen nehéz időszak volt ebből a szempontból is. Ami nekem sokat segített, hogy egy jó csapatban dolgozhatok, minket kollégákat nagyon összekovácsolt ez az időszak. Meg hallgattuk egymást, mindenki máshol tartott a folyamatokban, így mindig volt aki tudott segíteni, bátorítani, és ott volt egy védőháló, ami megtartotta épp akit kellett. Nagyon sokat beszélgettünk, és ez szerintem sokat segít. Ha van aki meghallgat, megért. Erre sok helyen vannak úgynevezett Bálint-csoportok pont erre. Plusz a sport, család, kirándulás, utazás is segít mentálisan. Van amikor 1-1 esetet hazavisz az ember, de idővel, ha megtette a tőle telhetőt akkor sokszor el tudja fogadni, hogy ez az élet rendje, bizonyos betegségek ezzel járnak, és nem mindenkit lehet megmenteni. Fiatalon szerintem ezt nehéz elfogadni és azért később is igyekszik mindent megtenni az ember. Plusz a személyes véleményem, hogy az egyetem 6 éve alatt is fejleszt ki az ember olyan stresszkezelési és mentális egészség megőrzését segítő rutinokat, amik ebben is fognak segíteni. Én is csatlakozom a lehet úgy empatikusnak lenni, hogy az ember nem hal meg mindegy egyes beteggel táborhoz."

"A rossz hírek "közlése" mellett a rossz hírek diagnosztizálása is megterhelő orvosként. Gyakran rosszabb érzés megállapítani az előrehaladott megbetegedést/ rájönni, hogy a beteg nem fogja túlélni az adott kórképet, mint megmondani neki, vagy a családjának a rossz hírt. A beteggel és a hozzátartozókkal őszintén, és partnerként érdemes beszélni. Gyakran segít a rossz hírek közlésénél, ha reális elvárásokat fogalmazunk meg, és biztosítjuk a betegeket és a családjukat a támogatásunkról. Pl: "Sajnos nem fogjuk tudni meggyógyítani az édesapját, de csillapítjuk a fájdalmát, és gondoskodunk róla, hogy ne szenvedjen."

Az orvosi pálya nagyon sokszínű, radiológusként, üzemorvosként, vagy kutatóorvosként ritkán kerül sok ilyen beszélgetésekre. Szerintem ez ne tántorítsa el előre a pályától a lányát, ha orvos szeretne lenni, próbálja meg, majd ráér később gondolkodni azon, hogy milyen területet választ."

Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben , a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en, Tiktok-on is!