A demencia nem olyan, mint a filmekben – így torzítja el a média a demencia valódi arcát

A filmek gyakran túlzottan leegyszerűsítik a demenciát, csak a memóriavesztést hangsúlyozva, elhallgatva a többi tünetet és figyelmen kívül hagyva az emberi méltóságot.

A demenciát gyakran ábrázolják a mozivásznon, ám sajnos leggyakrabban egy torz tükrön keresztül, ami eléggé messze áll a valóságtól. A betegség ugyanis gyakran drámai, hirtelen és végletes változásként jelenik meg: egyik jelenetben még „régi önmaga” a szereplő, a következőben már teljesen elveszett. A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb – és emberibb.

Amikor a betegségből horror lesz

Sajnos vannak olyan alkotások, melyek a félelemkeltés eszközévé tették a demenciát. Az Ördögűzés: Deborah Logan története például egy Alzheimer-kóros nagymama esetét fordítja át megszállottságba és démoni viselkedésbe. A néző ajtócsapkodást, éjszakai bolyongást, bizarr jeleneteket lát – mintha a demencia és a gonoszság kéz a kézben járnának (persze később a filmben kiderül, miért történtek furcsa dolgok).

Ez a narratíva azonban veszélyesen félrevezető. A valóságban az Alzheimer-kór persze nem „ördögi átváltozás”, hanem fokozatos idegrendszeri hanyatlás. Az esetleges nyugtalanság vagy viselkedésváltozás hátterében többnyire félelem, fájdalom, dezorientáció áll, nem pedig rosszindulat vagy démoni megszállás.

Az efféle ábrázolás egy ausztrál szakértő, Lee-Fay Low, a Sydney-i Egyetem professzora szerint a „sebezhető szörnyeteg” toposzát erősíti. A kifejezés arra utal, hogy a beteg egyszerre jelenik meg kiszolgáltatottként és fenyegetőként – ami kettős megbélyegzést teremthet.

A hirtelen eltűnés illúziója

A romantikus drámák sem mindig pontosak. A The Notebook (Szerelmünk lapjai) című filmben a néző már az Alzheimer-kór előrehaladott szakaszában találkozik a főhősnővel. A történet átugorja a hosszú, évekig tartó kezdeti szakaszt, így az a benyomás alakulhat ki, mintha a demencia szinte egyik napról a másikra következne be.

Pedig a valóság egészen más. Az Alzheimer-kór általában lassan, alattomosan indul. A korai tünetek között gyakran nem is a klasszikus feledékenység a legszembetűnőbb, hanem a döntéshozatal romlása, a problémamegoldás nehézsége vagy finom személyiségváltozások.

- A tévében és a filmekben gyors a lefolyás, és az Alzheimer-kórban szenvedők egyenes, lineáris hanyatláson mennek keresztül, miközben a memóriavesztés válik a központi, sőt néha az egyetlen tünetté - mondja Tom Kiely neuropszichológus a Huffington Post-nak.

A valóságban azonban a leépülés nem mindig lineáris és nem kizárólag a memóriáról szól.

Nem csak feledékenység

A média gyakran leegyszerűsíti a demenciát arra, hogy valaki „elfelejti a neveket és arcokat”. Kiely szerint ez súlyos torzítás.

- Az emberek azt hiszik, hogy a demencia csak a nevek és arcok elfelejtéséről szól, és hogy az érintettek már nem képesek éleslátásra – mondta. – Humor nélkülinek, értelmes emberi kapcsolatokra képtelennek ábrázolják őket, mintha üres héjak lennének.

Ez a kép nemcsak szakmailag pontatlan, hanem érzelmileg is romboló. A demencia számos nem memóriatünettel is járhat: nyelvi nehézségek, gátlások csökkenése, érzelmi ingadozás, tájékozódási problémák. Bizonyos altípusokban – például a frontotemporális demenciában – kezdetben inkább viselkedésbeli változások dominálnak, nem pedig a feledékenység.

A valóság tehát jóval összetettebb, mint amit a forgatókönyvek sugallnak.

Miért árt a torz kép?

Ha a társadalom a demenciát azonnali személyiségvesztéssel azonosítja, az késleltetheti a segítségkérést. Sokan nem ismerik fel a korai jeleket, mert nem illenek bele a filmes mintába.

A stigma ráadásul pszichés terhet jelent. A WHO globális demenciajelentése kiemeli, hogy a megbélyegzés növeli a depresszió és a társadalmi elszigetelődés kockázatát az érintettek körében.

Ha valakit már a diagnózis pillanatában „elveszettnek” tekintenek, az megfoszthatja attól a lehetőségtől, hogy aktívan részt vegyen saját életének alakításában.

Amikor a film közel kerül az igazsághoz

Szerencsére vannak árnyaltabb példák is. A Still Alice (2014) Julianne Moore főszereplésével egy korai Alzheimer-kórral élő nyelvészprofesszor történetét mutatja be. A film nemcsak a hanyatlást, hanem az identitásvesztés fájdalmát is érzékelteti.

Kiely szerint a film erőssége éppen ebben rejlik:

- Nagyon jól mutatja be az identitásvesztést a beteg szemszögéből, különösen a korai szakaszban.

Hasonlóan erőteljes élményt ad az Apa (2020), Anthony Hopkins alakításával, amely a nézőt is beemeli a dezorientáció élményébe. Nem kívülről szemléljük a zavart, hanem átéljük azt.

Lee-Fay Low azt emeli ki, hogy akkor hiteles egy történet, ha nem csupán tragédiaként, hanem megélt tapasztalatként ábrázolja a demenciát – pozitív és negatív oldalaival együtt.

A média felelőssége, hogy ezt az emberi valóságot mutassa meg – nem pedig a félelemre és leegyszerűsítésre építsen. Mert ahogyan a torz kép árthat, úgy a hiteles ábrázolás segíthet: megértést, empátiát és időben érkező segítséget hozhat mindazoknak, akiket a demencia érint.

Figyelmébe ajánljuk

Ezeket a korai demencia jeleket sokan félvállról veszik – pedig a mielőbbi felismerés sorsfordító lehet

Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en,Tiktok-on is!