Felejtse el a testbeszédet: a szakértő szerint így lehet felismerni a hazugságot

Félrenéz, megérinti az arcát, idegesen mozgatja a kezét – sokan máris arra gondolnak, hogy az illető valamit titkol. A hazugság felismerése azonban korántsem ilyen egyszerű. A kutatások szerint sokkal többet érhet, ha a gesztusok helyett arra figyel, hogyan meséli el valaki a történetét.

A hazugság nem feltétlenül látszik az emberen

A krimik és detektívsorozatok világában a tapasztalt nyomozónak néhány másodperc is elég: észrevesz egy apró arcrezdülést, egy elkapott pillantást vagy egy ideges mozdulatot, és már tudja is, hogy a másik nem mond igazat. A valóságban azonban az ilyen következtetések meglehetősen bizonytalanok.

A hazugsággal kapcsolatba hozott klasszikus jelek ugyanis nem kizárólag megtévesztéskor jelennek meg. A feszengés, a szemkontaktus kerülése, az arc érintése vagy a nyugtalanság ugyanúgy jelentkezhet szorongás, félelem, zavar vagy egyszerűen egy kellemetlen helyzet miatt. Egy ártatlan ember is rendkívül ideges lehet, ha úgy érzi, hogy nem hisznek neki.

A Portsmouth-i Egyetem hazugságkutatással foglalkozó szakemberei szerint éppen az jelenti az egyik alapvető problémát, hogy a megtévesztés spontán viselkedéses jelei általában gyengék és nem kellően megbízhatóak. Emiatt a modern kutatások egyre inkább arra összpontosítanak, milyen kérdésekkel lehet különbségeket előhívni az igaz és a kitalált beszámolók között.

A hazugságvizsgáló sem „lát bele” az ember fejébe

A poligráfot gyakran úgy képzeljük el, mintha a készülék közvetlenül a hazugságot érzékelné. Valójában testi reakciókat mér. A vizsgálat során többek között olyan élettani változásokat figyelnek, amelyek az érzelmi vagy fiziológiai izgalmi állapottal függhetnek össze.

Csakhogy az idegesség nem egyenlő a hazugsággal. Már maga a vizsgálati helyzet is komoly stresszt okozhat, ezért az igazat mondó ember szervezete is erőteljesen reagálhat. A poligráfos módszerek egyik alapvető problémája éppen az a feltételezés, hogy a megtévesztéshez valamilyen jól elkülöníthető testi izgalmi mintázat társul – ezt a tudományos bizonyítékok nem támasztják alá olyan egyszerűen, ahogyan azt a filmek sugallják.

Inkább azt figyelje, hogyan épül fel a történet

Ha a testbeszéd bizonytalan kapaszkodó, hol érdemes keresni az árulkodó jeleket? A válasz elsősorban a kimondott szavakban lehet.

A megtévesztés ugyanis mentálisan megterhelő feladat lehet. A valódi élményt felidéző ember emlékekből dolgozik, míg annak, aki kitalált történetet mesél, közben arra is ügyelnie kell, hogy mit mondott korábban, mely részleteket találta ki, és hogyan kerülheti el az ellentmondásokat. A jól előkészített hazugság első elmondásra ezért akár kifejezetten meggyőző is lehet. A nehézségek akkor kezdődhetnek, amikor váratlan kérdések érkeznek.

A részletek többet mondhatnak, mint egy ideges kézmozdulat

Érdemes olyan információkra rákérdezni, amelyek elvileg ellenőrizhetők. Hol történt az esemény? Ki volt még jelen? Volt-e valaki, aki láthatta? Maradhatott-e róla üzenet, fénykép, foglalás vagy más nyom?

Ennek tudományos vizsgálatára külön módszerek is születtek. A kutatók például az elbeszélések részletességét, az ellenőrizhető információkat és az úgynevezett komplikációkat – vagyis azokat a kisebb váratlan eseményeket, amelyek egy valódi történés során természetesen előfordulnak – is elemzik. Egy 2021-es vizsgálatban az igazat mondók több ilyen komplikációt említettek, mint a hazudó résztvevők.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy aki kevés részletet mond, biztosan hazudik. Az emlékezet pontatlan lehet, a stressz ronthatja a felidézést, és az emberek abban is jelentősen különböznek, mennyire részletesen mesélnek el egy eseményt. Egyetlen jelből ezért nem érdemes ítéletet alkotni.

Mi történik, ha másodszor is el kell mesélni ugyanazt?

Érdekes lehet ugyanarra az eseményre később újra rákérdezni. Nem az a cél, hogy minden mondat szó szerint megegyezzen. A valódi emlékezés sem úgy működik, mint egy videofelvétel visszajátszása: az ember később olyan részleteket is felidézhet, amelyek első alkalommal nem jutottak eszébe.

A kutatások ezért nem egyszerűen az eltérések számát keresik, hanem azt vizsgálják, milyen új információk jelennek meg, mennyire részletes a beszámoló, illetve milyen jellegű elemekkel bővül a történet. A Portsmouth-i Egyetem kutatói több olyan interjútechnikát is vizsgáltak, amelyek kifejezetten arra ösztönzik a beszélőt, hogy az első szabad felidézés után további információkat adjon.

A visszafelé mesélés különösen érdekes próba lehet

Az egyik legismertebb kísérleti módszer szerint arra kérik az embert, hogy ne a megszokott időrendben, hanem fordított sorrendben idézze fel az eseményeket.

Ennek hátterében az úgynevezett kognitív terhelés áll. Egy kitalált történet fejben tartása önmagában is erőfeszítést igényelhet; ha közben a megszokott narratív sorrendet is fel kell bontani, a feladat még nehezebbé válhat.

A módszert Sharon Leal és kollégái is vizsgálták. Egy klasszikus kísérletben a fordított sorrendű felidézés több megtévesztésre utaló különbséget hozott felszínre, és az így készült beszámolók alapján a rendőrök is eredményesebben ítélték meg, ki mond igazat és ki hazudik.

Ez azonban nem házi hazugságvizsgáló. Más kutatások arra is rámutattak, hogy a módszer hatását befolyásolhatja például az, ha valaki nem az anyanyelvén beszél, hiszen ilyenkor az igazmondó számára is jelentősen megnőhet a mentális terhelés.

Miért nem bizonyíték az, ha valaki ellentmond saját magának?

Könnyű arra gondolni, hogy aki másodszor kissé eltérően mesél el egy eseményt, biztosan hazudik. Az emlékezet azonban nem videofelvétel: minden felidézéskor rekonstruáljuk a történteket, ezért még az őszinte beszámolókban is változhatnak kisebb részletek. Egy ember később eszébe juthat valami, amit először kihagyott, összekeverheti két mozzanat sorrendjét, vagy bizonytalan lehet egy kevésbé fontos részletben. Stresszes helyzetben ezek az eltérések még gyakoribbak lehetnek.

Sőt, a hazug beszámoló olykor éppen feltűnően következetes lehet, mert az illető előre begyakorolta, mit fog mondani, és igyekszik ugyanahhoz a változathoz ragaszkodni. A téma szakértői ezért arra figyelmeztetnek, hogy a következetlenséget nem szabad önmagában a megtévesztés bizonyítékának tekinteni. Sokkal informatívabb lehet az egész beszámolót vizsgálni: milyen részleteket tartalmaz, hogyan reagál a váratlan kérdésekre, és vannak-e olyan állításai, amelyek más forrásból ellenőrizhetők.

Megváltozik-e a hangunk, amikor hazudunk?

Előfordulhat. Kutatásokban találtak kapcsolatot a megtévesztés és bizonyos hangbeli változások között, például a hangmagasság emelkedésével, de a hatások általában nem elég erősek és következetesek ahhoz, hogy valakinek a hangjából biztonsággal meg lehessen állapítani, hazudik-e. A hang ugyanis elsősorban azt árulhatja el, hogy az ember izgatott, feszült vagy nagy mentális terhelés alatt áll – azt már nem, hogy ennek a hazugság az oka.

Ezért a hirtelen magasabb hang, a hosszabb szünetek, a hezitálás vagy a beszédtempó változása legfeljebb olyan jel, amelynek lehet jelentősége a teljes beszélgetés összefüggésében. Egy fontos állásinterjún, konfliktusban vagy kihallgatáson az igazat mondó ember hangja is megváltozhat pusztán az idegességtől. A megtévesztés verbális és vokális jeleit áttekintő kutatások alapján ezért nincs olyan egyszerű „hazug hang”, amelyet megtanulhatnánk felismerni.

Működik-e az a trükk, hogy váratlanul csendben maradunk?

A csendnek lehet szerepe egy beszélgetésben, de nem azért, mert valamiféle pszichológiai hazugságvizsgálóként működik. Ha egy kérdésre adott válasz után a kérdező nem szólal meg azonnal, a másik ember gyakran úgy érzi, hogy még várnak tőle valamit, ezért tovább beszélhet. Ezzel új részletek, pontosítások vagy korábban nem említett információk kerülhetnek elő, amelyek alapján később könnyebb lehet ellenőrizni a történetet.

A csend utáni feszengést azonban nem szabad lebukásként értelmezni. A hosszabb hallgatás társas helyzetben önmagában kellemetlen lehet, így az igazmondó is zavarba jöhet, magyarázkodni kezdhet vagy idegesebbé válhat. Ha használ valamit ez a módszer, az inkább az, hogy teret ad a beszélőnek további információk közlésére, nem pedig az, hogy a reakciójából biztosan felismerhetővé teszi a hazugságot.

Nincs egyetlen biztos jel, amely leleplezi a hazugságot

Talán ez a legfontosabb tanulság: nincs olyan mozdulat, szófordulat vagy kérdés, amely önmagában bizonyítaná, hogy valaki hazudik. A lesütött szem éppúgy félrevezető lehet, mint az a feltételezés, hogy egy kisebb ellentmondás automatikusan lebuktatja a másikat.

A korszerű hazugságkutatás ezért nem egyetlen árulkodó jel megtalálására törekszik. Sokkal inkább arra kíváncsi, hogyan változik egy beszámoló megfelelő kérdések hatására, mennyi releváns és ellenőrizhető részlet jelenik meg benne, illetve milyen mintázatok rajzolódnak ki az egész beszélgetés során. A hétköznapi életben pedig különösen érdemes óvatosnak lennie: attól, hogy valaki idegesnek tűnik, még egyáltalán nem biztos, hogy nem mond igazat.

Figyelmébe ajánljuk

Miért hazudunk? A pszichológus szerint 9 oka lehet

Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en,Tiktok-on is!