Nárcisztikus, borderline, ADHD-s – A címkézés csapdája

A leegyszerűsítő címkék csábítóak, mert gyorsak és kényelmesek – de közben torz képet adnak az emberekről, elszigetelnek és tévútra vezethetnek.

Sokan az embereket egyből valamilyen címkével illetik (persze általában negatívval): nárcisztikus ez, borderline-os az, amaz pedig biztos ADHD-s. Elsőre talán ártalmatlan játék a szavakkal, valójában azonban mélyen befolyásolja azt, hogyan gondolkodunk egymásról – és önmagunkról. A túlzott diagnosztizálgatás nemcsak leegyszerűsíti az embereket, hanem gyakran pont az empátiát rombolja le, amelyre a legnagyobb szükségünk lenne a mindennapokban.

Miért keressük a címkéket?

Az emberi agy szereti a rendet. A pszichológia klasszikus elméletei rámutatnak arra, hogy az agy gyors döntésekre törekszik, és gyakran egyszerű mintákba próbálja rendezni a világot. Ha valaki hangosabban beszél vagy hirtelen dühbe gurul, sokszor magára gondol, könnyen rávágjuk: „Ez biztosan nárcisztikus.” De ezzel valójában nem magyarázunk meg semmit – csak megnyugtatjuk az elménket, hogy valami ismert kategóriába helyeztünk egy jelenséget.

Az elmúlt években a közösségi média különösen felerősítette az „instant diagnózisok” divatját. A pszichológiai tartalomgyártók ezrei beszélnek egy-egy mentális zavarról, sokszor túlzott leegyszerűsítéssel. Egy 2022-es tanulmány a Journal of Psychiatric Research hasábjain kimutatta, hogy a fiatalok körében jelentősen nőtt az önmagukra és másokra aggatott pszichológiai címkék száma, miközben a diagnózisok nagy része téves volt. Ez a jelenség nem segít: inkább elszigetel, és félreviszi a valódi megértést.

A diagnózis nem bélyeg – de nem is hétköznapi szó

A pszichiátriai diagnózisok valójában összetett szakmai kategóriák. Hónapokig tartó megfigyelés, kikérdezés, tesztelés és szakértői értékelés alapján állnak fel, nem pedig egy internetes videó vagy egy kellemetlen beszélgetés után. A „borderline”, „depressziós” vagy „ADHD-s” kifejezések a szakmában pontos klinikai kritériumokhoz kötődnek – nem pedig szubjektív benyomásokhoz.

A címkézés legnagyobb problémája az, hogy a diagnózist összekeverjük a személyiséggel. Ha valakire ráfogjuk, hogy nárcisztikus, azzal sokszor azt sugalljuk: „ő ilyen, és kész”. A kategória így nem segít megérteni a viselkedést, hanem lezárja a beszélgetést. A British Journal of Clinical Psychology 2023-as kutatása szerint a címkézett emberek gyakran tapasztalnak stigmatizációt, és kevesebb segítséget kapnak a környezetüktől, mert a címke megbélyegző erővel bír – még akkor is, ha valójában nincs diagnosztizált mentális zavaruk.

A címkézés torzíthatja az emberi kapcsolatokat

Amikor valakit túl gyorsan címkézünk, azzal nemcsak őt minősítjük le, hanem a vele való kapcsolatot is szűk keretek közé szorítjuk. Például ha egy konfliktus során rögtön nárcisztikusnak nevez valakit, könnyen elveszíti a lehetőséget arra, hogy valódi párbeszéd induljon. A másik fél bezárkózik, védekezni kezd, és a kommunikáció megszűnik.

A személyeskedés és a pszichológiai címkézés drámaian rontja a konfliktuskezelést. A címkézett fél gyakran érzi úgy, hogy nincs hová fejlődnie, mert a másik már eldöntötte, milyen. Ezzel szemben, ha egy viselkedést külön tárgyal – például: „félek, amikor kiabál” –, az valódi párbeszédet nyit.

Az öndiagnózis csapdája

Nem csak másokat, magunkat is előszeretettel címkézzük. Az interneten ma már bárki találhat olyan tünetlistát, amely igaz lehet ránk. Ha pl. szétszórt és impulzív, akkor biztos ADHD-s. Ingerlékeny és kimerült? Talán borderline-os. Kicsit túlzottan szeret rendet tartani és takarítani? Lehet, hogy OCD.

A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb. A Harvard Medical School 2023-as összegzése szerint az öndiagnosztizálás veszélyes, mert gyakran félrevezet, miközben eltereli a figyelmet a valódi okokról: stresszről, kiégéssel járó élethelyzetekről, hormonális problémákról vagy akár emberi konfliktusokról. A diagnózis illúziója sokszor megnyugtat, de közben akadályozza a valódi segítségkérést.

A címkék helyett: empátia és kíváncsiság

Ha egy barát vagy családtag furcsán viselkedik, nem az a legfontosabb kérdés, hogy vajon melyik pszichés zavar lehet ez. Sokkal inkább az, hogy biztonságban érzi-e magát, túl nagy terhet cipel-e, van-e valami, amiben segítségre szorul. Az empatikus jelenlét sokszor többet segít, mint a diagnosztikus gondolkodás.

A valódi megértés nem kategóriákból, hanem kapcsolódásból születik. Ha nem címkét ad valakire, hanem kérdez, figyel, és felismeri a helyzet összetettségét, azzal nemcsak őt, hanem önmagát is mélyebb emberi tapasztalattal gazdagítja.

Mit tehet, ha mégis diagnózisra van szükség?

Vannak helyzetek, amikor valóban fontos a szakértői vélemény: pl. hosszan fennálló tünetek, munkahelyi vagy kapcsolati összeomlás, tartós pszichés zavarok esetén. Ilyenkor érdemes pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordulni. A szakember nem egyetlen pillanatnyi benyomás alapján mond ítéletet, hanem feltárja a mögöttes mintákat és segít abban, hogy ne címkének, hanem útmutatásnak lássa a diagnózist és szükség esetén kezelje az állapotot (akár gyógyszerrel, akár pszicho- vagy kognitív viselkedésterápiával)

Figyelmébe ajánljuk

Zseniális ábrázálolások a mentális zavarok tüneteiről - egy kép felér száz szóval

Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en,Tiktok-on is!