Különös állapotba került: műtétje váratlan mellékhatását csak Disneylandbe utazva tapasztalta meg egy férfi

A hullámvasútra felülve szembesült vele, hogy valami nagyon nem stimmel.

Jordy Cernik, egy brit férfi, különös és ritka élményt élt át, miután mellékveseműtéten esett át Cushing-szindróma miatt. A Cushing-szindróma betegség a kortizol, vagyis a stresszhormon túlzott termelődésével jár, és komoly testi panaszokat okoz. A műtét sikeres volt, ám egy váratlan mellékhatással járt: Jordy teljesen elveszítette a félelemérzés képességét.

A fordulópont egy ártatlan családi program során következett be – Disneylandben, egy hullámvasúton. Ott döbbent rá, hogy sem feszültséget, sem szorongást nem érez, miközben mások sikítva kapaszkodtak az ülésbe. Ettől kezdve egyre veszélyesebb kalandokat keresett: kipróbálta az ejtőernyőzést, végigsiklott egy kötélpályán a Tyne híd felett, sőt, a londoni Shard felhőkarcolójáról is leereszkedett. A teste mindeközben nyugodt maradt: pulzusa alig emelkedett, szervezete semmilyen félelemreakciót nem mutatott.

Bár Jordy története ritka, nem példa nélküli

A tudomány régóta ismer egy hasonló állapotot: az Urbach–Wiethe-kórt, egy rendkívül ritka genetikai rendellenességet, amely kétoldali károsodást okoz az amigdala nevű agyi struktúrában. Világszerte mindössze néhány száz esetről tudunk. Az ilyen betegek agya egyszerűen képtelen félelemreakciókat létrehozni a külső fenyegetésekre.

Az egyik legismertebb páciens az SM-nek nevezett nő, akit több mint három évtizede tanulmányoznak a kutatók. Olyan helyzetekbe vitték, amelyek az emberek többségéből azonnal félelmet váltanak ki: mérges kígyók és pókok közé, horrorfilmek elé, vagy éjszakai, veszélyes környékre. SM azonban nem rémülettel reagált, hanem kíváncsisággal, izgalommal, sőt, néha kimondottan szórakoztatónak találta ezeket a helyzeteket.

Ez a különös állapot világít rá az amigdala központi szerepére: ez az agy érzelmi „őrszeme”, amely folyamatosan pásztázza a környezetet, és a veszély tudatos felismerése előtt mozgósítja a szervezetet a „harcolj vagy menekülj” reakcióra. Amikor ez a struktúra kiesik, az ember elveszíti a kockázat felismerésének ösztönös képességét, ami rendkívül veszélyes viselkedéshez vezethet. SM-nek több alkalommal is volt része támadásokban és életveszélyes helyzetekben, ám ő nem érzékelte a fenyegetést, és nem menekült el.

Érdekes módon azonban az agya mégis képes félelmet produkálni – de csak bizonyos belső ingerekre. Egy kísérletben magas szén-dioxid-tartalmú levegőt lélegeztettek be vele, ami hirtelen fulladásérzetet váltott ki. A nő azonnal pánikba esett, küzdött a maszk levételével, és sikoltott. Ez volt az első alkalom évtizedek óta, hogy „tiszta félelmet” élt át.

Ez a felfedezés arra utal, hogy a félelemnek nem egyetlen agyi útvonala létezik

Létezik egy alternatív rendszer is, amely az agytörzshöz köthető, és az automatikus, ösztönös válaszokért felelős. Míg az amigdala a külső fenyegetéseket érzékeli, az agytörzs a belső veszélyek – például a fulladás vagy a fájdalom – hatására vált ki heves érzelmi és testi reakciókat.

A félelem tehát nem pusztán egyetlen élmény, hanem összetett jelenség, amely több agyi mechanizmusból áll össze. Évezredeken át segített bennünket a túlélésben: figyelmeztetett a ragadozókra, a természeti veszélyekre és a harc elől való menekülés szükségességére. Nélküle egy kiszámíthatatlan világban az élet szinte lehetetlen volna.

A modern társadalomban azonban a félelem sokszor más formában jelenik meg. A fizikai fenyegetések ritkábbak, helyettük a pszichés stressz vált uralkodóvá. Az amigdala túlérzékenysége állhat számos kórkép hátterében, például a szorongásos zavarokban, fóbiákban vagy a poszttraumás stressz szindrómában (PTSD). Ezekben az állapotokban az agy riadót fúj olyan helyzetekben is, amelyek valójában ártalmatlanok.

Justin Feinstein neuropszichológus, aki az érintett nő történetét részletesen tanulmányozta, egy találó mondattal foglalta össze a jelenséget: „A félelem, amely egykor életeket mentett meg, ma akár el is pusztíthatja azokat.” E megfigyelések új távlatokat nyitnak a szorongásos zavarok kezelésében. Az amigdala aktivitásának befolyásolásával – akár stimulálással, akár gátlással – a jövőben talán célzottan módosíthatjuk a félelemreakciókat.

Mindeközben azonban fontos etikai kérdés is felmerül: vajon valóban jó ötlet megszabadítani az embereket a félelemtől? Egy félelem nélküli világ biztonságosabbá vagy inkább veszélyesebbé tenné az életet? A tudomány válasza ma még nem egyértelmű, de Jordy Cernik és SM történetei arra emlékeztetnek bennünket, hogy a félelem nem csupán kellemetlen érzelem – hanem egy létfontosságú védőmechanizmus, amely segít eligazodni a világ veszélyei között.

Miért van szükség a félelemre, és mikor okozhat kárt a hiánya?

A félelem első pillantásra kellemetlen, sőt bénító érzelemnek tűnhet, valójában azonban az egyik legfontosabb védelmi mechanizmusunk. Evolúciós szempontból a félelem az, ami megőrizte őseink életét: figyelmeztette őket a ragadozókra, a természeti katasztrófákra vagy akár az ellenséges törzsek támadására. Ez az érzelem indítja be a szervezet „harcolj vagy menekülj” reakcióját: gyorsul a szívverés, emelkedik a vérnyomás, az izmok megfeszülnek, a test felkészül az azonnali cselekvésre.

Miért van szükség a félelemre?

A félelem lényegében egy beépített riasztórendszer, amely segít felismerni és elkerülni a veszélyt. Ha például közelít felénk egy autó, a félelem érzése villámgyorsan mozgósít, és ösztönösen félreugrunk. Ugyanez a mechanizmus segít abban is, hogy ne másszunk ki könnyelműen egy magas épület peremére, vagy ne sétáljunk át éjjel egy rossz hírű környéken. Röviden: a félelem megóv a sérülésektől, betegségektől és sokszor az idő előtti haláltól.

Mikor okozhat kárt a hiánya?

Ha valakiből hiányzik a félelemérzet – például agyi károsodás vagy ritka genetikai rendellenesség miatt –, elveszíti a veszély felismerésének ösztönös képességét. Ez oda vezethet, hogy olyan helyzetekben is kockázatot vállal, amelyek mások számára nyilvánvalóan életveszélyesek. Ilyen esetekben hiányzik az a belső gát, amely visszatartaná a meggondolatlan döntésektől. Az érintettek gyakran kerülnek balesetveszélyes szituációkba, támadások áldozataivá válhatnak, vagy felelőtlenül kockáztatják testi épségüket.

És mikor lehet maga a félelem káros?

A másik véglet, amikor a félelem túlzottá válik, és olyan helyzetekben is megszólal a „riasztó”, amelyek valójában nem veszélyesek. Ez történik a szorongásos zavarokban, a fóbiákban vagy a poszttraumás stressz szindrómában. Ilyenkor az amigdala – az agy érzelmi központja – túlreagál, és állandó készenléti állapotban tartja a szervezetet. A krónikus félelem hosszú távon kimeríti a testet, gyengíti az immunrendszert, növeli a szív-érrendszeri betegségek kockázatát, és jelentősen rontja az életminőséget.

Összességében tehát a félelem kettős arcú érzelem: nélkülözhetetlen a túléléshez, de ha hiányzik, vagy ha túlzottan uralkodik el rajtunk, egyaránt veszélybe sodorhat. Az egészség kulcsa az egyensúly – vagyis hogy a félelem akkor és ott kapcsoljon be, ahol valóban szükség van rá, és ne vegye át az irányítást az életünk felett.

Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben , a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en, Tiktok-on is!