Mit üzen az valójában, ha valaki soha nem vállalja a felelősséget és mindig másra mutogat?
Ön ismer ilyen embert a környezetében?
Vannak emberek, akiknél szinte természetes reflex, hogy minden helyzetben valakire átháríthatják a hibáikat - csak ők maguk nem lehetnek a felelősök. Ha Ön is élt már át olyan helyzetet, amikor valaki következetesen kibújt a felelősség alól, jó eséllyel érezte a frusztrációt, amit ez a dinamika okoz. De vajon mit árul el ez a viselkedés a háttérben? És miért olyan nehéz egyeseknek egyszerűen kimondani: „Igen, ezt elszúrtam”?
A felelősség hárítása sokkal többről szól, mint egy rossz, bosszantó szokás
A pszichológia ma már egyértelműen látja, hogy a felelősség elkerülése egy mélyebb belső működés eredménye. Ide tartozhat az önbizalom hiánya, a kudarctól való félelem vagy a szégyen elkerülésének kényszere. Ezek az emberek gyakran nem azért mutogatnak másokra, mert gonoszak vagy rosszindulatúak lennének – egyszerűen nem tudnak együtt élni annak a gondolatával, hogy ők hibáztak.
Sokszor már a neveltetés is meghatározó: aki gyerekként kevés elismerést kapott, és a hibáit szégyennel vagy büntetéssel illették, felnőttként hajlamos lehet arra, hogy a felelősséget mérgező dolognak élje meg. Így a „másra mutogatás” védekezés lesz – egy mód arra, hogy megóvja a sérülékeny önértékelését.
A mindig másokra mutogató ember nem tud szembenézni önmagával
A felelősségvállalásnak van egy fontos, de sokaknak félelmetes üzenete: azt mondja, „Képes vagyok változtatni.” Aki azonban állandóan másra hárítja a hibákat, valójában gyakran nem is érzi magát képesnek a változtatásra. Így a felelősség fel nem vállalása nemcsak egy reakció, hanem egy belső hiedelem tünete: „ha én voltam a hibás, akkor rossz és értéktelen vagyok”.
Ezért választja sok ember – akár tudattalanul is – azt az utat, hogy inkább bűnöst keres maga helyett, minthogy szembenézzen önmagával.
A felelősséghárítás mérgezővé válhat
A felelősség állandó elkerülése idővel kapcsolatromboló dinamika. Egy munkahelyi csapatban például konfliktust, bizalomvesztést és feszültséget okoz, hiszen mindig lesz valaki, akit igazságtalanul hibáztatnak. Egy párkapcsolatban pedig a másik fél lassan úgy érezheti, hogy bűnbakká vált: ő az, aki mindig hibásként jön ki, miközben a valódi problémák persze megoldatlanok maradnak.
A kutatások szerint a boldog, stabil kapcsolat egyik alapja éppen a felelősségvállalás képessége – az, hogy mindkét fél képes kimondani: igen, ebben volt szerepem.
Miért olyan nehéz egyeseknek bocsánatot kérni?
Sokan úgy gondolják, hogy a bocsánatkérés egy egyszerű mondat. A pszichológusok szerint azonban egyes embereknek ez különösen nagy érzelmi terhet jelent. Számukra a „Sajnálom” nem egy gesztus, hanem egy identitást fenyegető élmény: mintha az egész személyiségük omlana össze benne.
Ez azért van, mert vannak olyanok, akiknek a hibákról alkotott belső képe túl merev, ezért ha hibáznak, akkor egyenesen szörnyű embernek gondolják magukat. Így a bocsánatkérés nem csupán nehéz – hanem valóságos lélektani krízis.
A felelősség áthárítása mögött sokszor rejtett szorongás húzódik
Az örökké másokra való mutogatás gyakran kapcsolódik:
- erős megfelelési kényszerhez
- szorongáshoz
- perfekcionizmushoz
- alacsony önértékeléshez
- elutasítástól való félelemhez
- gyermekkorban megtanult büntetésorientált neveléshez
Ezek az emberek tehát általában nem rosszindulatúak – csupán rettegnek attól, hogy hibáik miatt nem fogják szeretni vagy elfogadni őket.
Mi a legnagyobb probléma ezzel a viselkedéssel?
Az, hogy mindenki szenved tőle – igen, maga az érintett is. A felelősség hárítása megakadályozza a fejlődést, gátolja a tanulást és konzerválja a rossz mintákat. Aki soha nem vállal felelősséget, az soha nem fogja megtapasztalni azt a belső erőt, amit a hibákból tanulás adhatna.
Az érett személyiség egyik kulcsa éppen az, hogy képes felismerni: nincs olyan, hogy hibátlan élet, hiszen a hibák felismerése lehetőség a fejlődésre.
Mit tehet, ha a környezetében valaki állandóan másokat hibáztat?
A legfontosabb, hogy ne vegyük magunkra az áldozati szerepet. Ha hagyjuk, hogy bűnbakká tegyenek, azzal csak erősítjük a dinamikát. Érdemes nyugodtan, határozottan jelezni, hogy a hibák közös megbeszélést igényelnek, és hogy a fejlődéshez mindenkinek vállalnia kell a saját részét.
Sok esetben a kommunikáció segít: hiszen az érintett nem mindig tudja, mit tesz. Ha nem sikerül közös nevezőre jutni, és a másik is hajlandó változtatni, úgy a érdemes lehet pszichológiai segítséget igénybe venni (akár kognitív viselkedésterápiát), hiszen ez a viselkedés gyakran igen mélyen gyökerezik.
Mit jelent, ha valaki beszéd közben elfordítja a tekintetét? Így olvashatja ki az igazat mások pillantásából
Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben , a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en, Tiktok-on is!
