Így változtatta meg egy újságíró a személyiségét 6 hét alatt a főnöke kérésére

Az új személyiségkutatások eredményeire támaszkodva egy szerkesztő kipróbálta, megváltoztatható-e a személyisége néhány aspektusa?

Egy a New Yorker-ben frissen megjelent kutatás azt sugallja, hogy a személyiség nem kőbe vésett adottság, hanem – bizonyos határok között – formálható. Laurie Clarke, a BBC munkatársa ennek kapcsán, szerkesztője ötlete nyomán döntött úgy, kísérletet tesz arra, hogy tudatosan „finomhangolja” saját személyiségjegyeit. Hat hétig tartó próbálkozásának gyszerre személyes és meglepőtanulságait megosztotta az újságban is.

Negatív gondolati spirálokból indult

A legnagyobb problémája a dolgok túlaggódása volt, akár apróságokat is gyakran pörgetett túl önmagában. Például, amikor néhány hónappal ezelőtt ismétlődő, makacs viszketést tapasztalt a kezén, gondolatai azonnal a legrosszabb forgatókönyvek felé kanyarodtak. Felidézett egy korábban olvasott cikket olyan emberekről, akiket megmagyarázhatatlan viszketés gyötört, olyannyira elviselhetetlenül, hogy végül saját bőrüket is felsértették – egyeseknél tragikus következményekkel. „Valószínűleg velem is ez fog történni” – gondolta pánikszerűen.

Ez az epizód nem volt egyedi. Clarke évek óta tapasztalta magán az efféle negatív gondolati spirálokat, így nem érte különösebb meglepetés, amikor egy online személyiségteszt a neuroticizmus skáláján az emberek 85 százalékánál magasabb értéket mutatott nála. Első pánikrohamát tizenéves korában élte át, és azóta is együtt él ezzel az érzékenységgel. Úgy érzi, az évek során valamelyest enyhült a helyzet – részben tudatos önmérsékletének, az önkritika visszafogásának és annak köszönhetően, hogy már nem elemez végletekig minden társas helyzetet.

Ekkor érkezett a szerkesztői felkérés: lenne-e kedve kipróbálni, megváltoztatható-e a személyisége néhány aspektusa az új személyiségkutatások eredményeire támaszkodva? Mivel személyesen még sosem találkoztak, ezt nem vette sértésnek – inkább izgalmas kihívásnak.

A személyiségkutatás egyik legelfogadottabb modellje az úgynevezett „Big Five”, azaz az Öt Nagy személyiségdimenzió elmélete

Ez öt alapvető vonást különít el:

1. 1 nyitottság,
2. 2 lelkiismeretesség,
3. 3 extraverzió,
4. 4 barátságosság és
5. 5 neuroticizmus.

Ezek tovább bonthatók finomabb jellemzőkre: a neuroticizmus például a túlzott aggódást, rágódást és érzelmi labilitást foglalja magában, míg az extraverzióhoz az asszertivitás és a társas aktivitás tartozik.

A pszichológia sokáig úgy tekintett a személyiségre, mint ami felnőttkorra lényegében rögzül. „A nyolcvanas években még sok kollégám gondolta úgy, hogy harmincéves kor körül már minden személyiségjegyünk kialakul” – mondja Brent Roberts, az Illinois-i Egyetem professzora, a személyiségkutatás egyik meghatározó alakja. Az elmúlt évtizedek kutatásai azonban árnyalták ezt a képet.

Kiderült ugyanis, hogy az emberek életük során általában kevésbé neurotikussá, ugyanakkor lelkiismeretesebbé és barátságosabbá válnak.

"A kutatók ezt részben biológiai érésnek, részben a felnőtt élet felelősségeivel járó tapasztalatoknak tulajdonítják" – magyarázza Mirjam Stieger, a luzerni Alkalmazott Tudományok és Művészetek Egyetemének kutatója.

Gyorsított személyiségfejlődés célzott módszerekkel

Az utóbbi években azonban ennél is tovább mentek: egyre több tanulmány vizsgálja, vajon tudatos döntésekkel felgyorsítható-e ez a természetes folyamat. Az eredmények arra utalnak, hogy célzott módszerekkel akár néhány hónap alatt is elérhető olyan mértékű változás, amely egyébként évtizedek alatt következne be. Clarke kísérletére mindössze hat hét állt rendelkezésre.

Kiindulásként újra kitöltötte a személyiségtesztet

A magas neuroticizmus mellett rendkívüli nyitottságot mutatott – a 93. percentilisben helyezkedett el –, amit pozitívumként értékelt. Lelkiismeretessége szintén kimagasló volt, nem kis részben perfekcionista hajlamainak köszönhetően. A barátságosság terén átlagos eredményt kapott, míg az extraverzió továbbra sem tartozott erősségei közé.

Céljai így viszonylag világosak voltak:

• szeretett volna kevésbé neurotikussá válni,
• valamivel nyitottabbá a társas kapcsolatok felé,
• enyhíteni a perfekcionizmusát,
• és nagyobb bizalommal fordulni mások felé.

Nem akart gyökeresen más ember lenni – inkább egy élhetőbb változatát kereste önmagának.

A kutatások szerint sokan vágynak hasonló változásra, ám kevesen tesznek érte ténylegesen

Clarke a Hudson-féle tanulmány nyomán olyan apró, de tudatos gyakorlatokat vezetett be, amelyek gondolkodását, érzéseit és viselkedését a kívánt irányba terelték: meditált, hálanaplót vezetett, igyekezett nyitottabban viszonyulni másokhoz, és – saját meglepetésére – társas helyzetekbe is egyre gyakrabban belevágott.

A folyamat nem volt félelemmentes. Idegenek megszólítása, apró kedvességek felajánlása vagy akár csak egy baráti beszélgetés kezdeményezése komoly belső ellenállást váltott ki belőle. Mégis azt tapasztalta, hogy minél többször tette meg, annál kevésbé volt ijesztő.

A meditáció különösen nagy hatással volt rá. Kezdetben szinte elviselhetetlennek tűnt a gondolatok zaja, a belső kommentár, amely mindent értékelt és kritizált. Idővel azonban megtanulta nem elhallgattatni, hanem hagyni elcsendesedni ezt a belső hangot – és ez a szemlélet lassan az élet más területeire is átszivárgott.

A hat hét végén újra kitöltötte a tesztet

Az eredmények óvatos, de egyértelmű elmozdulást mutattak:

• extraverziója az alsó tartományból középre emelkedett,
• barátságossága jelentősen nőtt,
• neuroticizmusa pedig látványosan csökkent.
• Bár továbbra sem volt mentes az aggodalmaktól és önbizalomhiánytól, már képes volt ezeket múló jelenségként kezelni, nem pedig végzetes igazságként.

Clarke hangsúlyozza: ez nem tudományos kísérlet volt, hanem személyes tapasztalat. Az eredményeket befolyásolhatta a motiváció, a környezet, sőt az aktuális hangulata is. Mégis, a tapasztalat összhangban áll a kutatások tanulságával: a személyiség nem megváltoztathatatlan sors, hanem finoman alakítható keret.

Ahogy Brent Roberts fogalmaz: a mért változások a kutatók szemével jelentősek, a laikus számára talán kevésbé látványosak. Az ember alapvetően ugyanaz marad – de talán egy kicsit könnyebben élhető változatban.

Amikor Clarke partnere meghallotta az eredményeket, elgondolkodva jegyezte meg: „Szóval akár én is megváltozhatnék, ha akarnék?” Majd egy rövid szünet után hozzátette: „De most nincs hozzá kedvem.”

Talán ez a történet egyik legőszintébb tanulsága - fűzte hozzá a szerző.

Figyelmébe ajánljuk

Mi lehet a boldog élet képlete? Ezek a legfontosabb tanácsok attól a generációtól, akik már láttak egyet s mást!

Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a X-en,Tiktok-on is!